Egyszerre játszik musicalben, monodrámában, oktat középiskolásokat és disputa klubot is indítana. Makranczi Zalánnal a Kultkikötő megrendezésében látható Dunakanyar című darab kapcsán beszélgettünk a színészek elárvulásáról, a színházról, mint ellenzéki platformról és még a tarkón csapásról is szó esik.

A miskolci születésű Makranczi Zalán saját bevallása szerint rendes gyerek volt. Bár ígéretes vízilabdázó lehetett volna, az élet úgy hozta, hogy a színpadon kötött ki. Számos színházban, köztük a Pesti Magyar Színházban, a Kecskeméti Katona József Színházban, a Bárkában és a Nemzeti Színházban is játszott, de a Mintaapák című tévésorozat egyik főszereplőjeként is ismerhetjük. A Kultkikötő balatonföldvári helyszínén, a Kulipintyó villában augusztus 12-én lesz előadása. Felesége, Szinetár Dóra oldalán a Dunakanyar című darabot adják elő, Karinthy Ferenc művét.

Rengeteg színházban fordultál már meg és számos darabban játszol még nyáron is. Korábban a nyári időszak inkább a pihenésről szólt a színészeknek. Hogy tudsz ennyi helyen jelen lenni?

Igen, hat-hét színházban játszom most is, lehet, túl sok helyen is. Van olyan színház, ahol három darabom van. A saját produkcióm, A Szókratész védőbeszéde is fut Védőbeszéd címen. Nyáron jócskán kevesebb előadásom van, mint az év többi részében. Heti kettő így is lesz – régen ez valóban elképzelhetetlen volt. Egy újabb lehetséges covid hullám miatt kénytelen tartalékolni a színház és azt csak úgy tudja megcsinálni, ha elmegyünk, játszunk és termelünk bevételt. Nem tartozom színházhoz. Nekem szabadúszóként nagyon jó. Azt vállalok, amit én szeretnék, én osztom be az időmet. Továbbá szeretem a felelősséget is, hogy ha valami hülyeség történik velem, akkor arról én tehetek, nem kenem rá másra. Ha valami mellé megy, akkor én lőttem mellé. A sorsom az én kezemben van.

A színdarabok rendkívül széles palettáján játszol, szerepeltél celebként főműsoridőben is egy show-ban zsűritagként. Van itt monodráma, komédia, musical… szereted magad minden műfajban kipróbálni?

Nagyon szeretem, hogy ilyen hektikus az időbeosztásom és próbálom úgy intézni a munkáimat, hogy ne legyen könnyű beskatulyázni. Hálás vagyok például  Szente Vajknak, hogy Mr. Teufel szerepére engem akart, mert ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt, bár az éneklés nem az erősségem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy én mindegyik darabot szeretem, amiben játszom.

Említetted a covidot. Többek között a színész szakma volt az egyik nagy áldozata a járványnak.  Te mennyiben szenvedted meg és mire tanított meg? 

Én a covid után találtam vissza magamhoz. Apósomnak van egy kedvenc mondása, miszerint:  „Az ember legyen tisztában a saját maga jelentéktelenségével.” A járvány szerintem egy kellemes péklapáttal való tarkón csapással ért fel mindenkinek a szakmában, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges, amit csinálunk. Minket zárnak be először és minket nyitnak meg utoljára. Azzal párhuzamba állítva, amiben szocializálódtunk, – hogy előadás nem maradhat el, mert az előadásnál nincs fontosabb – nagyon furcsa érzés rádöbbenni arra, hogy igazából nem fontos vagy nem úgy fontos. Valamit gyökeresen változtatni kell. Csak az a probléma, hogy azok az emberek, akik korábban megmondó emberek voltak a színházban, most feltartották a kezüket és hátraléptek. Akik egész idáig kiskorúsítottak bennünket most azt mondták, hogy:  nem tudjuk, oldjátok meg. Húsz évig nem szólhattunk bele semmibe, most meg magunktól kell boldogulni, sőt oldjuk meg az előző generációk által felhalmozott és szőnyeg alá söpört problémákat, úgy, hogy köszönik, de ők sajnos nem tudnak segíteni.
Ezt együtt könnyebben tudnánk megtenni, persze, de az összefogástól még messze vagyunk, mert különböző érdekek ütköznek itt is. Más nekem az érdekem, aki 20 éve csinálom a szakmát, mint egy pályakezdőnek vagy egy 60 évesnek, vagy más egy  kőszínházban dolgozónak, más egy vidéki, és más egy budapesti színházban dolgozónak az érdeke. A covid azt mutatta meg, hogy a függetlenek gyakorlatilag éhen halnak, mert nincs egy szociális háló alattunk, nincs egy életpályamodell előttünk, minden úgy lesz, ahogy lesz… Amikor folyamatosan van munka, ez a probléma fel sem tűnik, de amikor kirántják a talpunk alól a talajt, akkor kapunk észbe, hogy hahó, miért nincs fizetésem?! Miért nem tudok tervezni? Miért nincs egy normális bértábla? Miért vagyunk kényszer vállalkozók? Ezt alulról szerveződve kell aprólékosan felépíteni. De szerencsére van ellenpélda is! Pl. mindenféle botrányok után a Rudolf Péter megcsinálta a Vígszínházban az etikai kódexet, ami egy  kőkemény munka volt, és nagyon nagy szó. Követendő példa lehetne!

Feleségeddel, Szinetár Dórival augusztusban a Kultkikötő színpadán a Dunakanyar című darabban játszod a főszerepet. Apósod a rendező, aki 1971-ben már megrendezte tévéjátéknak Hámori Ildikóval – Dóri édesanyjával – és Sztankay Istvánnal. Milyen a pároddal játszani? Hogy érzed magad a darabban és a tévéjátékhoz képest hogyan képzeljük el a darabot?

Hogy milyen Dórival játszani ? Szar… (nevet). Nagyon szeretek vele játszani. Mi  így is találkoztunk, a Mizantróp című darabban játszottunk először együtt. Nagyon más a munkamódszerünk. A Dóri mindig szereti először megérteni az adott jelenetet, és amikor már teljesen érti, akkor ellazul. Nálam meg mindig az van, hogy csináljuk, aztán majd kialakul, úgyis meg fogom érezni, mert 25 év alatt megvan annyi színész ösztöne az embernek, hogy rájövök, ha nem az a jó út.
Dóri zenés színházban volt pályája során és az teljesen másik helyzet. Ott ő arra szocializálódott, hogy ki kellett kényszeríteni az adott rendezőtől, hogy magyarázza el, miért csinálja azt amit csinál, -mert a zenés színházakban ez nem nagyon szokott elhangozni-  és ne csak ész nélkül rohangáljon a színpadon és énekeljen. Ő mindig belülről indul és úgy megy kifelé, én meg kívülről indulok és úgy megyek befelé a darabba. Ma már nem okoz ez gondot, mert ismerjük egymást annyira. Működik köztünk a kémia és már látom, hol van az, amikor Dóri jön a kérdéseivel és akkor a háttérbe vonulok, és látom azt is, amikor már ez céltalan  – ezen a ponton lépek közbe, hogy szerintem csináljuk és majd ez ki fog derülni.

A darabot a Szamosban cukrászda kávézójában  mutattuk be Szentendrén tavaly novemberben. Sajnos ugyanott nem tudtuk játszani ahol anno Sztankay-ék, mert azt a helyet már lebontották, de Lőrinczy György kitalálta, hogy milyen szép dolog lenne ugyanúgy megcsinálni egy másik kávézóban. Imádom azt a helyszínt, ezt az intim teret, most pedig készült belőle egy utazó verzió díszlettel. Az új díszlet főpróbája már megvolt a Városmajorban, érdekes próbatétel volt, hogy működik-e nagyban, mert 50 embernek teljesen máshogy játszik az ember, mint 350-nek egy akkora térben. Kiderült, hogy működik, persze kellett változtatni néhány dolgon. Más az előadás ritmusa, sűríteni kellett bizonyos helyzeteket, más helyzeteket meg sokkal jobban ki kellett nyitni. Szakmailag egy nagyon érdekes kihívás. Nagyon szeretem játszani ezt az előadást és szerintem nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy itt tényleg minden előadás más. Dórival rendszeresen mennek az előadások alatt a saját színészi játszmáink. Én például imádok reagálni mindenre, ami történik körülöttünk. Egy jó időben megszólaló harang, vagy egy távoli sziréna hangja vidám perceket tud ám okozni! (nevet) Ebben is más, mint a tévéjáték, hiszen ott nem volt se közönség, – aki a nevetésével, figyelmével alakíthatott volna az előadáson– se küldő zavaró tényezők. Ezenkívül az előadás szerintem egyik legfontosabb monológja nálunk eredeti formájában hangzik el, aminek csak a csonkított verzióját hallhatták/láthatták a nézők a tévéjátékban.

Említetted, hogy szombat-vasárnapi ebédnél nálatok másról sincs szó,  csak közéletről és színházról. Választások voltak idén, a közhangulat rossz, tetőfokára hág az elégedetlenség főleg Budapesten. Nálad hogy csapódik le, ami a színházon kívül történik? Magad mögött tudod hagyni, amikor belépsz a munkahelyedre vagy a munkádban is szembesülsz nehézségekkel?

Én teljesen apolitikus lettem. Látom, hogy ki hol hazudik, ki hol ferdít, ki mit mond csupán az érdekei miatt. Senki nem a lényegről beszél. Nem vagyok hajlandó bele hergelni magam, mert minden oldal hergel. Erre szokták mondani, hogy amikor a politikus azt mondja, hogy ezért az ügyért  az életünket és a vérünket adnánk, akkor nem a sajátjára gondol, hanem a miénkre, és ebben nem vagyok hajlandó részt venni. A színház mindig is egy ellenzéki platform volt, és nem a Fidesz ellenzéke, hanem a mindenkori hatalom ellenzéke, mert arról még nem született színdarab, hogy minden szipi-szupi. Minden előadásban az akkori kornak a rendszer kritikája van, ez természetes is, nekünk ez a dolgunk: reflektálni a jelenre. Nem számít ki van hatalmon, ha én annak megmutathatom a fonákját. Abban a pillanatban, amikor nem mutathatom meg, akkor majd elkezd zavarni. De még beszélhetek, és a saját eszközeimmel próbálok harcolni. Például, létrehoztam egy olvasókört a békásmegyeri könyvtárban, mindenki elolvas egy adott könyvet és kielemezzük. A művek kapcsán beszélgetünk az élet dolgairól, most legutóbb Az ember tragédiáját beszéltük át négy alkalmon keresztül. A másik, a rendhagyó irodalomóra, amit nemrég indítottam el, és általános iskola 5. osztálytól, gimnázium negyedikig a leggyűlöltebb kötelező olvasmányokat magyarázom el úgy, hogy szerintem azt érdemes legyen elolvasni. Vagy ha a pedagógus azt kéri, az utólagos feldolgozásban segítek.

Nagyon kezdeményező vagy, és rengeteg ötleted van a fiatalok részére. Meséltél róla, hogy fel szeretnéd támasztani a középiskolákban a különböző disputa klubokat is. Ez miről szólna?

Magyarországon iszonyatos állapotban van a vitakultúra: a futballhuligán és a csőcselék szintjén. A populizmusnak az a legnagyobb hátulütője, hogy egy mondatokat mond. Ezzel a legnagyobb baj, hogy degradálja a problémát. Nem a probléma valódi természetéről van szó, csak a felszínéről, a jéghegy csúcsáról, miközben ott van mögötte egy csomó tartalom amiről nem beszélünk. Sokan azt gondolják, hogy ha egy mondatban meg tudom fogalmazni a problémámat, akkor az meg van oldva. Vannak jó egy mondatok, csak ezek mögött  komoly szellemi munkafolyamat van. Azt gondolom, többet kellene beszélgetnünk és meg kéne hallgatni a másikat. Ha nem értek vele egyet, kell tudni érvelni, és kell tudni azt is mondani, hogy igazad van.
Terveim szerint retorika tanárokat keresek meg és megbeszélem velük, hogy érdemes nekifogni, hogy érdekelje a gyerekeket.

Gyerekkorodban régész, történész szerettél volna lenni, nincs színész a családotokban, te viszont a színészetet választottad, mégis kishitű vagy saját bevallásod szerint is. Ez honnan eredeztethető?

Versenyszerűen úsztam és 15 éves koromban átvett a miskolci vízművek vízilabda csapata, és kiderült, hogy heti nyolc edzés lenne. Erre anyukám nemet mondott, félt, hogy a tanulás rovására megy. Így otthon maradtam egy csomó lekötetlen energiával, majd anyukám talált egy hirdetést, hogy a Pécsi Sándor Guruló Színház tagfelvételt hirdet. Elküldött, mondván, olyan szépen mondtam mesét a mesemondó versenyen 3. osztályban. Elmentem a Vasas Művelődési Központba Miskolcon, ahol megkérdezték, akarok-e színész lenni vagy nem, végül kaptam egy szerepet, A kis hercegben én voltam a tudós.
A kishitűségem igaz, megvan. A színészek általában kishitűek. Azért nagyon becsapós ez a dolog, mert a színészet a pillanat művészete. Ha az ember lerak valamit az asztalra, a nézők megtapsolják és aztán már nincs tovább. Sosem tudja az ember istenigazából megélni, hogy ez sikerült, hogy ez jó, hogy felismerik az utcán. Magyarországon például, nem nagyon szeretik megismerni az embert. Liszt Ferenc is addig volt nagy magyar és addig szerettük, amíg külföldön koncertezett, mikor hazajött és meg akarta alapítani a Zeneművészetit, akkor már irigyen nézett rá az ország. Ez nem új keletű dolog, mindig is így volt. Már nem szorulok rá, hogy mindent elvállaljak. Néha, amikor a kishitűségem alábbhagy, és ülök otthon a kertünkben, nézem a fűzfát csodaszép leomló ágaival, akkor arra gondolok, hogy azt valakinek nagyon meg kell már fizetnie, hogy én ebből a kertből kijöjjek.