A Balaton és a levendula olyanok, mint a borsó meg a héja. Ez az izgalmas növény elválaszthatatlan kedvenc tavunktól, összetéveszthetetlen illata pedig már messziről jelzi, ha a közelében járunk. Megszárítva nyarat varázsol otthonunkba a legszürkébb februárban is, teaként az egészségünket támogatja, fűszerként használva egy sor receptet feldobhatunk vele. Mindenkit arra bátorítunk, kísérletezzen a konyhában levendulával!
Mi mással adhatnánk meg ehhez a kezdőlökést, mint egy házi készítésű szörp receptjével. Lássuk először a hozzávalókat! Mindössze öt dologra van szükség egy jó levendulaszörp elkészítéséhez. Szedjünk 30-35 szál levendulát, majd hazaérve húzzuk le a szálakról a virágokat egy nagy tálba. Készítsünk ki egy kilogramm cukrot, egy liter vizet és citromsavat, valamint egy kezeletlen citromot.
Első lépésként a cukrot keverjük el egy fazékban a vízzel, főzzünk belőle szirupot, majd vegyük le a tűzről és szórjuk bele a virágokat. Keverjük át, adjunk hozzá egy teáskanálnyi citromsavat és a citrom levét, majd egy újabb keverés után hagyjuk 24 órán keresztül állni. Másnap szűrjük át a levet, távolítsuk el belőle a virágokat, majd forraljuk fel ismét a szirupot.
Még melegen töltsük a szörpöt steril, jól záródó üvegekbe, pihentessük fejjel lefelé 15-20 percig, majd irány a száraz dunszt! Béleljünk ki egy nagy dobozt plédekkel vagy törölközőkkel, állítsuk bele a forró üvegeket, majd takarjuk be őket és így hagyjuk kihűlni. A szörpöt főzés közben kedvünkre ízesíthetjük akár fahéjjal vagy friss mentával is.
Ha meghalljuk a nevét, szinte biztos, hogy azonnal a fülünkben cseng a hangja. Udvaros Dorottya több mint negyven éve mesél nekünk történeteket, prózában vagy dalban, a színpadról vagy épp a mozivászonról. Legközelebb július 29-én Balatonszárszón, a Kultkikötőben áll a közönség elé önálló estjével. Ennek apropóján beszélgettünk dalokról, elismerésekről és kudarcokról, valamint a munka iránti alázat és az önmagunkba vetett hit fontosságáról.
A Kultkikötőben nem csupán verseket, hanem dalokat is hallhatnak majd a nézők. Mikor énekelt először színpadon?
Ezen gondolkodnom kell…. De megvan, eszembe jutott. Amikor elvégeztem a Színművészeti Főiskolát, Szolnokra kerültem. Bemutattunk egy Leonard Bernstein-musicalt, a Candide-ot. Ezt most kifejezetten nagybetűkkel mondom, mert nem kis dolog ez egy vidéki színházban. Paquette szerepét játszottam, nem nekem kellett a legtöbbet énekelni, de volt azért kvartettem, kvintettem.
Nem voltak különösebb ambícióim az énekléssel. Kicsi koromban hamis voltam, azt hitték, nincs hallásom. Később azért kiderült, hogy van. Zongoráztam is néhány évig, az biztosan sokat segített a helyzeten. A főiskolán volt egy nagyon jó énektanárom, aki bíztatott, hogy énekeljek, de amikor kőszínházhoz kerültem, szinte csak prózai szerepeket játszottam.
Hogy született meg mégis 1985-ben az Átutazó című lemez?
Az egészet Dés Lászlónak köszönhetem. Teljesen váratlanul megkeresett, hogy írna nekem dalokat. Nem is értettem, hogy miért rám esett a választása. Azóta sem értem, de mindegy is, legyen ez az ő titka. Így született az Átutazó. Ha nem jön a Laci, akkor szerintem én kizárólag prózai színész maradok.
Nagy siker lett a lemez. Hogyhogy nem követte folytatás?
Több kiadó is megkeresett bennünket, hogy csináljunk egy második lemezt, Laci neki is állt dalokat írni. De közben Bereményi Géza – neki köszönhettem a dalszövegeket – elkezdett regényt írni, meg forgatókönyvet, készült filmrendezésre is. Nagyon elfoglalt volt, én pedig azt éreztem, hogy nem kell az első lemez sikerét mindenáron meglovagolni. Ráadásul visszamentem már én is játszani a Katonába. Amikor az Átutazó készült, éppen terhes voltam, semmi mással nem foglalkoztam, csak azzal a lemezzel.
2015-ben, 30 évvel az első után, mégis készített egy új albumot, Hrutka Róberttel és Bereményi Gézával.
A Majdnem valaki című lemez tulajdonképpen annak az estemnek köszönhető, amelyet a Kultkikötőben is láthat a közönség július 29-én. Nagyon nehezen szántam rá magam erre a produkcióra, nem vagyok egy pódiumművész, nem szoktam egyedül szerepelni, verset szavalni. De annyit nógattak már, hogy végül belementem. Vörös Róbert barátom, aki alapvetően színházi dramaturg, de néha-néha rendez is, segített kitalálni, felépíteni. Megkerestünk kortárs művészeket, hogy adjanak nekünk szövegeket. Kitaláltunk nekik ehhez egy témát is: mi az, amit egy férfi nem mond el egy nőnek? Arra kértük őket, írják meg, ami erről az eszükbe jut.
Mindenképpen szerettük volna, ha a zene is szerepet kap ebben az önálló estben. Bella Mátét és Hrutka Róbertet is megkértem rá, írjon nekem dalt. Robival már korábban is találkoztam, egy Cseh Tamás-emlékest kapcsán. Neki is látott a munkának, Bereményivel közösen. Mindketten féktelenek – a Robiból dől a zene, a Gézából meg a szöveg. Egyszer csak ott álltunk hat-nyolc dallal, és egymásra néztünk, hogy akkor legyen ez egy lemez? Lett.
Azt mondja, a pódiumművészet nem az ön műfaja… Csapatjátékos inkább?
Nagyon szívesen nézek másokat ilyen szituációban, de én azt szeretem, ha a színpadon vannak nekem partnereim. A koncert az teljesen más, ott körbeölel a zenekar, csodálatos zenésztársak, nem egyedül állok ott. Az önálló esten egyetlen zongora kísér. Néhány éve még Silló István karnagy ült előtte, ő most a Győri Nemzeti Színház zenei vezetője. Furák Péter zongorista és zeneszerző váltotta őt a produkcióban.
Mindig is nagyon fontos volt számomra, hogy kikkel dolgozom együtt. Sok jó döntést hoztam ezzel kapcsolatban az évek alatt, és persze szerencsém is volt, így sikerült mindig olyan közegbe kerülni, olyan színházi csapatba vagy filmes stábba, ahol önfeledten lehet dolgozni, mert tudom, hogy mindenkinek az a fontos, hogy a végeredmény jó legyen. Egy forgatáson én állok a kamerával szemben, engem rögzítenek, engem néz majd a néző és nem fogja tudni, hogy a felvétel során még vagy 70 ember rohangált körülöttem a tűző napon. Mégis ott szaladgálnak. Persze nemcsak miattam, hanem a közös ügyért. Ez hatalmas erőt ad.
Rocco és fivérei
Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt
Néhány hete választották a Nemzet Színészeinek sorába. Mit jelent önnek ez az elismerés?
Elementáris érzés volt, földrengésszerű. Megpróbáltam egyáltalán nem latolgatni, mennyire lehetek esélyes a jelöltek között. Amikor kiderült a szavazás végeredménye, rettenetesen boldog voltam. Az, hogy tizenegy ilyen pályatársam kiválaszt engem, hogy én is ott legyek közöttük, korona a pályámon. Nehéz rangsorolni az elismeréseket, természetesen egy Kossuth-díj is óriási dolog, de az, ha az embert a Nemzet Színészévé választják, szakmai elismerés, ráadásul azon belül is egészen speciális.
Ha már a Kossuth-díjat említi: nagyon fiatalon kapta meg. Hogyan lehet feldolgozni ezt 35 évesen?
Nem lehet. Köpnyi-nyelni nem tudtam, évek teltek el, mire felfogtam. Ugyanabban az évben kaptam meg a díjat, amikor poszthumusz odaítélték Latinovits Zoltánnak és Őze Lajosnak. Ezt nem lehet feldolgozni. Arra gondoltam, hogy ha már így történt, akkor majd igyekszem ennek megfelelni – szorgalmas voltam eddig is, hát majd eztán még szorgalmasabb leszek.
Az a titok? A szorgalom?
Nagy szorgalomra van szükség ehhez a pályához, és bírni kell a gyűrődést. Sokszor nem sikerülnek rögtön a dolgok. Elszántság kell. Emlékszem, a főiskola alatt olyanokat írtam a naplómba, hogy ez a vizsgám nem sikerült túl jól, nagyon vacak volt, de majd igyekszem, hogy a következő jobb legyen. Mindig megvolt bennem az a fajta igyekezet, hogy ha nem sikerül valami, hát megpróbálom újra, jobban. Tudni kell, bízni kell benne, hogy egyszer majd jó lesz. De ahhoz sok melóra van szükség.
Könnyen átbillentette magát egy-egy kudarcon?
Nem könnyen, de átbillentettem. Nagyon hiszek az emberben lévő erőben. Mindannyiunkban megvan – a különbség abban van, hogy nem mindenki hiszi el magáról. Pedig nagy lelkierő van bennünk, ami nagyon sok mindenen át tudja cibálni az embert. Elég, ha a nagy világégésekre gondolunk, hisz még akkor is képesek voltak a túlélésre. Tanulhattam magyar irodalmat Hegedűs Géza bácsitól. Munkaszolgálatra vitték a második világháborúban, ő pedig szerkesztett a nyakába egy könyvtartót, hogy menetelés közben olvashasson. Visszajött. Mi ehhez képest egy színpadi próbán elszenvedett kudarc vagy egy nem sikerült filmfelvétel? Semmiség.
Szindbád
Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt
Garas Dezsőről hallottam nemrég, hogy azt szokta mondani, a színészi pályához kilencven százalék szerencse és tíz százalék tehetség kell.
Kétségtelen, hogy nagyon sok szerencse kell hozzá, de azt fűzném a Garasnak ehhez a mondatához, hogy arra a szerencsére azért készen is kell állni. Amikor megtalál, akkor nekem ott kell várnom teljes vértezetben, szakmai odaadással, munkaképességgel, alázattal.
Nem lehet a munkát megspórolni.
De hát nem is kell! Az a jó benne. Az ember végigmelózik egy napot, hazamegy, felborul, és arra gondol, de jó, ezt most megcsináltam.
Amikor arról olvasok, mit és mennyit tesz a környezet, a bolygó védelmében, eszembe szokott jutni, hogy többször elmesélte már, gyerekként orvos szeretett volna lenni. Mintha lenne önben egy mélyen gyökerező gyógyítani akarás.
Úgy látszik, ez máig valahol bennem motoszkál. Egyébként egy jó színházi előadásnál is azt érzem, amikor a nézők nagyon csendben ülnek, hogy az ugyanúgy gyógyítás, a léleké. Amikor megjelenik a katarzis, a duende, és elviszik magukkal azt az estét, tépelődnek azon, amit láttak és az előadás által talán a saját életük kérdéseire is kaphatnak valamiféle válaszokat. Ezért is vonz engem jobban a művészszínházi attitűd. Szeretem, amikor elcsendesedés van a nézőtéren és azt érzem, hogy valami nagyon erősen összeköt minket.
Hogy látja, ugyanazzal kíváncsisággal érkezik a közönség a színházba, mint korábban?
Nehéz helyzetben vannak a nézők, sokkal cibáltabb ma az életük. Érzem, hogy egyre nehezebb számukra a figyelem fókuszálása, hamarabb elfáradnak. Nem könnyű ma elérni, hogy a lélek arra a három órára lenyugodjon, és egy valamire próbáljon meg figyelni.
Az ajtó Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt
És az ön kíváncsisága?
Szerencsém van, mert minden színházi produkció vagy filmes forgatókönyv hordoz valami újat. Nem nehéz kíváncsinak maradni. Volt most például egy előadásunk a Nemzeti Színházban, a Don Juan. Nagyon szeretem. A darabban eredetileg nem volt nekem való karakter, Molière nem írt szerepet Udvaros Dorottyának… De hát jól van, nem tudhatta szegény. Aleksandar Popovski, az előadás macedón származású rendezője viszont kitalált nekem egy szerepet: talált egy Maupassant-novellarészletet, ami jól beilleszthető a történetbe, így én lettem Don Juan anyja. Bejövök egy kicsit a darab elején és a végén. Akár meg is sértődhettem volna, hogy én már csak nagy szerepeket akarok játszani. Hát hogyhogy nem én játszom Don Juant?
Most csak viccelek persze, dehogy sértődtem meg. Sőt! Nagyon élveztem ezt a próbafolyamatot, sokszor benn ültem a próbákon, néztem az én drága fiatal kollégáimat. Molière-t nehéz próbálni. Örömet okozott látni, ahogy egyre jobbak lettek, egyre közelebb kerülnek a szerepeikhez. Az is jóleső volt, hogy gyakran odajöttek hozzám, hogy mit szólok, mi a véleményem. Tanítani sosem tudnék, az hatalmas felelősség, de jó volt így figyelni a munkájukat.
Önnek volt olyan tanára, akitől fontos útravalót kapott?
Nem is annyira egy tanár, hanem inkább az első előadásom volt ilyen szempontból nagyon meghatározó. Harmadéves voltam a főiskolán, amikor Major Tamás rám bízott egy komolyabb szerepet a Nemzetiben. A Téli regében, amit ő rendezett. Annak a próbafolyamatnak szinte minden mozzanatára emlékszem. Megtanított rá, hogy hogyan kell próbálni, hogyan kell jelen lenni egy színházi előadásban. Megkaptam dióhéjban mindent. Ráadásul csodás kollégák vettek körül, hogy mást ne mondjak, ott volt Máthé Erzsi is a színpadon, bár nem voltunk közvetlen partnerek. Óriások játszottak körülöttem.
Nem volt ijesztő feladat?
Persze, hogy az volt. Lehet ijedezni próba előtt vagy után, de a próbán dolgozni kell. Be kell csomagolni ezt az ijedtséget, és benn hagyni az öltözőben.
Ugyan még javában hömpölyög a nyár, mégis adja magát a kérdés. Milyen új feladatok várnak önre ősszel?
Lesz például egy nagyon izgalmas bemutatóm a Trafóban. Ördög Tamás rendez egy előadást Jérôme Bel francia táncos és koreográfus önéletrajzi darabjából. Mivel a szerzőnek nem volt olyan kikötése, hogy csak férfi játszhatja őt, így hát én leszek Jérôme Bel. Ha már Don Juan nem lettem…
Van, aki a túrósra voksol, akad, aki a káposztásra esküszik, egyeseknél csak a meggyes jöhet szóba, mások pedig az almásért nyúlnak legelőször. Egy viszont biztos: a rétes bármelyik évszakban megbízható kedvenc. Még a kígyó sem bánná a metamorfózist, de hiába tekeredik szegény.
A Nasska története 2014-ben kezdődött, egy apró veszprémi üzlethelyiségben. A helyiek hamar megkedvelték a helyben sütött réteseket, azt viszont eleinte kevesen tudták, hogy nem rutinos pékek vagy nagymamák, hanem egyetlen személy, Csorba Judit áll a vállalkozás mögött, és vele rengeteg akarat és lelkesedés.
A Nasska csapata ma már Juditból és Andrásból áll
Juditot messzire vitte a szél eredeti hivatásától. Színháztörténészként a veszprémi Kabóca Bábszínház szervezőjeként dolgozott, egy idő után azonban úgy érezte, új kihívásokra vágyik, így pottyant a rétesek közé. Miután egy egész nyáron át egy rétesezőben segédkezett, annyira beleszeretett a réteskészítésbe, hogy úgy döntött, ő maga is belevág: elvégzett egy cukrászképzést, keresett egy kiadó üzlethelyiséget, majd feltűrte az ingujját és minden nap frissen készített finomságokkal várta az arra járókat. Műhelye egy évvel később már valódi, beülős rétesezővé alakult, kínálatában pedig idővel a hagyományos ízek mellett olyan izgalmas kombinációk is megjelentek, mint a túrós-málnás, a fügés-diós vagy a csokoládés-kókuszos.
2021-ben – részben a koronavírus-járvány hatásának következtében, részben gyermekáldás miatt – a Nasska Rétesező a Nivegy-völgy szívébe, Szentantalfára költözött. Azóta is itt működik, egyelőre műhelyként – mini mozgó rétesezőjével pedig a Balaton-felvidék szinte összes termelői piacán találkozhatunk (Vászolytól Dörgicsén és Révfülöpön át Balatonakaliig), ahol a finomságok mellett prémium minőségű olasz kézműves kávé is kapható. Az egyszemélyes küldetés családi hivatássá nőtte ki magát: Judit felel a rétesekért, zabkekszekért és pogácsákért, férje, András pedig a kávéért.
Több mint húszféle rétes szerepel már a Nasska kínálatában (vegán és cukormentes verziókban is), az alapanyagokat, ahol csak lehet, helyi termelőktől szerzik be. Karácsonykor és húsvétkor bejglivel, kaláccsal és babkával bővül a felhozatal. Sőt! A Nasska még a négylábúakat sem engedi haza korgó gyomorral a piacozásról: a kutyásokat adalékanyagmentes, házi készítésű kutyakeksz várja.
„Szívünk csücske a Balaton-felvidék, jó azt látni, hogy egyre több időt töltenek errefelé az emberek, nemcsak nyáron, de szezonon kívül is. A piacok is egyre inkább valódi közösségi terekké formálódnak, ahol nem csupán jó minőségű, helyi termelők által készített termékeket vásárolhatnak az emberek, de már családi és kulturális program is szerveződik a piacozás köré. A Balaton nekünk örök szerelem, minden jövőbeli tervünk – ami akad bőven – ide kapcsolódik. A szívvel-lélekkel való vendéglátás, a sütés öröme, a sport és a természet szeretete, és mindezek közösségformáló ereje visz minket ezen az úton tovább” – mesélte Judit a Partlapnak.
Weiler Péter festőművész és a Balaton Offseason Instagram-oldalt működtető fotós, Bartha Dorka izgalmas művészi kollaborációra szövetkeztek. A balatoni épített környezetet dokumentáló fotók alapján Weiler Péter új műalkotásokat készít, melyek az 1989-es rendszerváltó nyár eseményeit és a kor hangulatát idézik meg. Közös kiállításuk augusztus 13-ig tekinthető meg a Kultkikötő Kápolnatárlatok keretében a balatonboglári Vörös és Kék kápolnában.
A Balaton Offseason Instagram-oldalt működtető Bartha Dorka a szezonon kívül egy retró Csepel biciklivel járja a tó alvó településeit, hogy téliesített nyaralókat, bezárt lángossütőket, restiket és emberek nélküli strandokat fotózzon. A Balaton ritkán látott, de mégis szép arcát dokumentálja, a nyári zsivajon túli nyugalom és a csend hatja át a képeit.
Weiler Péter egyik központi témája a Balaton, ahol az összes gyerekkori nyarát töltötte. Ez a szerelem a tó és annak emlékei iránt egy kollektív öntudat tükre is, amely minden magyar embert szívből összeköt. A képzőművész gyerekkori nyarai közül az 1989-es volt a legemlékezetesebb, mert a rendszerváltás, a német újraegyesítés politikai szelét itt a társas üdülőkben, kempingekben, strandokon lehetett a leginkább átérezni. Egy különös egyvelege volt ez egy szokásos balatoni nyárnak és a világtörténelmi fordulópontnak. Weiler új képeivel a szabadság, mint eszme és a nyár által kínált szabad hétköznapok között keresi a párhuzamot. Az élet megy tovább, a tó vize langyos, a nyár véget ér, de már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
Bartha Dorka
Weiler Péter
A helyszín további jelentősége, hogy Galántai György 1970 és 1973 között itt szervezte meg a magyar neoavantgárd kiemelkedő eseményeit, a kápolnatárlatokat. Az utolsó kiállítást pont 50 éve rendezték meg, ugyanis a hatóságok 1973. augusztus 27-én tiltották be Galántaiék tevékenységét. Mégis mindössze három év alatt közel kétszáz olyan művész állított ki a kápolnában, akiknek más úton a szocialista kultúrpolitika árnyékában arra nem lett volna lehetőségük. A magyar progresszív értelmiség legjava járt vagy dolgozott ezeken a tárlatokon, részt vettek a nyári performance-okon és alkotótáborokban.
A Vörös és Kék Kápolnához Weilert személyes emlékek is fűzik, 1991-ben 17 évesen itt, a kápolnák melletti szabadtéri színpadon adta elő MarxEngels című monodrámáját egy héten keresztül. Miközben az előadásokra készültek, a pécsi gimnáziumi osztálytársakból verbuvált társulat a templomok kertjében sátorozott.
„Ez a helyszín a Galántai féle kápolnatárlatok miatt a magyar művészettörténet egyik legfontosabb helyszíne. Itt kiállítani óriási megtiszteltetés és egyben nagy kihívást is jelent számomra. Szeretném a balatoni történeteimet új képalkotói megoldásokkal teljesen új kontextusba helyezni. Valami nagyon újat és maradandót szeretnénk Dorkával adni az idelátogató közönségnek” – nyilatkozta Weiler Péter.
Akárcsak az elmúlt években, a Kultkikötő idén nyáron is különleges kiállításokkal várja látogatóit, Bartha Dorka és Weiler Péter tárlata is a Kultkikötő Kápolnatárlatok keretében valósult meg a festői környezetű balatonboglári Vörös és Kék kápolnában. A tárlatok kurátora dr. Géger Melinda művészettörténész, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum tudományos munkatársa, a kortárs magyar képzőművészet avatott ismerője.
A Magyar Tenger Társasüdőlő kiállítás nyitvatartása: K-Szo: 15:00-20:00 | V: 10:00-13:00 | H: –
Jégmadár és kecskebéka. Ponty és nagy mocsáricsiga. Hogy mi bennük a közös? Mindegyikük otthon van kedvenc tavunk partján. A Balaton népe memóriajáték és puzzle azzal a céllal született, hogy a játékosan ismertesse meg a gyerekeket a magyar tenger élővilágával.
Gyetkó Krisztina tervezőgrafikus különleges memóriajátékot álmodott a gyerekszobák polcaira. A Természet népei sorozat – melynek első része a magyar erdők, második része pedig a Balaton élővilágáról mesél – azzal a céllal született, hogy a gyerekek egy izgalmas közös játék során ismerkedhessenek meg hazánk faunájával. Tervezéskor Krisztina vadgazda mérnökként dolgozó nővére mellett a Balatonnal foglalkozó szakemberek véleményét is kikérte annak érdekében, hogy a rajzai valóban hűen tükrözzék az élővilágot.
„Természetközelben, állatokkal körülvéve telt a gyerekkorom, ami a mai napig hatással van rám, ez inspirálja az illusztrációimat. Sokáig a legtöbb rajzom csak a fióknak készült, a magam örömére, de mindig is szerettem volna küldetést adni nekik. Egy álom megvalósulása számomra, hogy ezeken a játékokon keresztül megoszthatom a természet iránti szeretetemet másokkal is” – mesélte lapunknak Gyetkó Krisztina.
A játékok különlegessége, hogy nemcsak memóriakártyaként működnek, hanem kirakósként is. Miután minden állat megtalálta a párját, a kártyák egymás mellé illesztve egy nagy összképet adnak ki, ezzel mutatva be a gyerekeknek az élőhelyek összetettségét. Minden játék tartalmaz egy kisokos füzetet is, amelyben érdekességeket lehet olvasni a hazai állatfajokról.
Az Építészeti emlékeink a Balaton-parton című szabadtéri tablókiállítás nagyjából százéves időszakot ölel fel a Balaton régió kultúrtörténetéből.
„A covid járvány alatt kényszer szülte megoldás volt a szabadtéri kiállítás, de a közönség annyira megszerette, hogy megtartottuk ezt a formátumot” – emelte ki Sikota Krisztina, a Várkapitányság Nonprofit Zrt. vezérigazgató-helyettese a tárlat megnyitóján. Felidézte, hogy minden évben igyekeznek „egy csepp balatoni életérzést” elhozni a fővárosba, így a tavalyi Balaton retrospektív kiállítás után most ikonikus balatoni épületeket láthat tablókon a közönség.
A tizenhárom kivilágított installáció egyik oldalán egy-egy híres balatoni szálloda, klubház, kápolna, vagy nyaraló, villa jelenkori arca, funkciója és építészeti karaktere látható,a másikon pedig archív felvételek mutatják be ugyanazt az épületet, a helyszín rövid történetével együtt. A jelenkori képeket Kárász Karolina, a Várkapitányság fotósa készítette.
A tablókon látható üdülőhelyi épületek különböző korszakokat, eltérő társadalmi és építészeti felfogásokat mutatnak be. A fürdőtelepek fejlődése a déli vasút kiépítésének hatására indult el a 19. század utolsó évtizedeiben, amikor már elkezdett kibontakozni a térség karakteres építészete is, jelentős szállók és klubházak épültek a tóparton. A trianoni döntést követően, azáltal, hogy Magyarország elveszítette az erdélyi, felvidéki, adriai fürdőhelyeit, új lendületet kapott a Balaton-part.
A világháború után megnövekedett a tópart iránti érdeklődés, amely a turisztikai fejlesztések és a kulturális élet gyors fejlődését eredményezte. A tóparti települések fejlesztésében aktívan részt vettek az önszerveződő helyi fürdőegyesületek, ekkor jött létre a Balatoni Intéző Bizottság, és az építészek is ekkor kezdték el megfogalmazni a régió egészét érintő építészeti irányelveket. Ezt a fejlődést a második világháború szakította meg, és csak 1956 után, a forradalmat követően indult újra a tópart fejlesztése.
A bemutató szeptember közepéig várja a látogatókat a Várkert Bazár Gloriette-hez vezető rámpáján.
A nyár a kikapcsolódás és a pihenés, a strand és a gumimatrac, a vízibicikli és fagylalt, a közös játékok és a nagy kirándulások évszaka, tele felszabadult és emlékezetes pillanatokkal. A gyerekek is a vízpartra, a szabadba vágynak, ám a napon töltött idő korántsem veszélytelen számukra.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyivel károsabb ma a napsugárzás, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt. Rendkívüli mértékben nő például a melanoma gyakorisága: napjainkban ez az egyik leggyakoribb rákos megbetegedés Magyarországon.
Fontos, hogy komolyan vegyük a problémát, de ijedtségre semmi ok: számos óvintézkedést tehetünk gyermekünk bőrének védelmében. A fényvédelmet napjainkban nem lehet elég korán kezdeni. A csecsemők bőrét különösen körültekintően kell óvnunk az UV-B sugárzástól, az első életévben lehetőleg minimális direkt napsugárzás érje őket, mert a bőr ilyenkor még nagyon érzékeny. Alapvető szabály, hogy 11 és 15 óra között, ha csak tehetjük, egyáltalán ne menjünk se kisebb, se nagyobb gyerekekkel a napra, a strandolást a kora délelőtti és a késő délutáni időszakokra időzítsük. Viseljenek minél több bőrfelületet fedő ruhákat, sapkát vagy kalapot és napszemüveget. Fürdőruhából érdemes UV-szűrőset választanunk.
A fényvédő legyen a mindennapok alapvető része, nem csupán a strandon, de akár már egy rövidebb fagyizás idejére is kenjük be vele a gyerekek bőrét és ne feledkezzünk meg az arcukról sem. Világos bőr esetén érdemes 50 faktoros terméket választanunk. Soha ne engedjük őket vízbe anélkül, hogy bekentük volna őket naptejjel, mert a vizes bőr még érzékenyebb az UV-B sugárzás káros hatásaira. Nem könnyű minden élethelyzetben odafigyelni a megfelelő óvintézkedésekre, de érdemes minél többet a napi rutin részévé tenni annak érdekében, hogy megvédjük gyermekeink bőrét, illetve hogy kialakítsuk bennük a megfelelő fényvédelmi rutint életük későbbi szakaszaira.
Szeretsz céltalanul bolyongani? Vagy már előre összeírtad, mi az, amit mindenképp látni akarsz idén nyáron? Magányos túrázó vagy? Vagy inkább a családdal, barátokkal az igazi a kikapcsolódás? Erdő, mező jöhet? Épp ellenkezőleg, a falvak és városok titkos zugai érdekelnek? Akárhogy is: a H.ELIX hátizsák garantáltan megbízható társad lesz bármilyen kalandban.
Izgalmas és strapabíró anyagok, menő színkombinációk, letisztult formák. A H.ELIX kínálatában mindenki megtalálja a neki való hátizsákot – ha pedig esetleg mégsem, akkor bátran megálmodhatja a saját kedvenc anyag- és színkombinációját a webshopon szereplő kínálat alapján, és Éliás Dávidék elkészítik neki azt a táskát, amely száz százalékosan az övé.
Valahogy így született a legelső darab is, 2015-ben: Dávid hiába kereste a számára tökéletes hátizsákot, nem talált olyat, ami megfelelt volna az elképzeléseinek. Úgy döntött, ha még nem létezik az, amit szeretne, hát megcsinálja ő.
„Az első táskákat édesanyám varrta a terveim alapján maradék anyagokból, egy velem egyidős háztartási géppel. Azonnal éreztük, hogy sikerült valami jó dologba belenyúlnunk. A legelső darabokat vásárokon adtam el, még márkanév nélkül, ezeknek a bevételéből vettünk profi alapanyagokat. A kiforrott modelljeinket már ezekből készítettük. Tényleg nagyon kicsiben kezdtük, az első időszakban többször megesett, hogy Csepelről a bringámra szíjazva szállítottam el akár 20 kilós anyagtekercseket is Budapest belvárosába. Aztán szerencsére egyre többen szavaztak bizalmat nekünk, ami megerősített bennünket abban, hogy talán nem járunk rossz úton. A saját ötletek mellett már az elején elkezdtünk egyedi megrendelésre is gyártani, és noha ma már egyre nagyobb állandó készletünk van, továbbra is nyitottak vagyunk arra, hogy mindenkinek elkészítsük az álomtáskáját, akkor is, ha épp nem találja meg azt az aktuális kínálatunkban” – mesélte a kezdetekről Éliás Dávid.
Noha a gyártásba már egy profi varroda is besegít nekik, édesanyja ma is szerves része a H.ELIX csapatának, melyet egy ideje Dávid barátnője, Tóth Beatrix is erősít, akinek szintén nagy adag kreativitás folyik az ereiben. Nem csoda, hogy a hátizsákoknak sok kedvelője akad, hiszen úgy vannak kitalálva, hogy remekül alkalmazkodjanak a tulajdonosuk életritmusához, bírják a pörgős mindennapokat. A táskák vízálló hajóponyvából, technikai szövetből, hagyományos anyagokból és textilbőrből készülnek. A biztonság kedvéért duplán is vízállóak, sem a külső anyag, sem a bélés nem engedi át a folyadékot.
A H.ELIX egy igazi 21. századi sikersztori, amely bebizonyította, hogy egy jó ötlet, rengeteg munka és az értékteremtésre való törekvés nemcsak praktikus és szerethető, de népszerű terméket eredményez. A márka 2015-ben csupán néhány darab hátizsákkal indult, ma havonta több száz megrendelésük van, sőt, idő közben az övtáskák is megjelentek a portfóliójukban.
A kényelem és a praktikum mellett Dávidék számára már az első perctől fontos volt a fenntarthatóság is: „Egy modern és előremutató márka esetében alapvető szempont a tudatosság és fenntartható szemlélet képviselete. És nem szabad, hogy ez pusztán marketingfogás legyen. Arra törekszünk, hogy a lehető legkevésbé növeljük az ökológiai lábnyomát azoknak, akik a H.ELIX hátizsákok mellett döntenek. A táskák gyártása teljes mértékben itthon történik és ezen nem is tervezünk változtatni a jövőben sem. Az alapanyagok jelentős része szintén Magyarországon készül, amit pedig itt nem gyártanak, azt az EU területéről, főleg Olaszországból és Lengyelországból szerezzük be. Az anyagokkal tudatosan és takarékosan bánunk, igyekszünk a gyártás közben a legminimálisabb hulladékot termelni, a webshopon vásárolt táskák házhozszállítása pedig karbonsemleges, mivel kompenzáljuk az általa keletkezett kibocsátást. Szeretnénk a vásárlóink számára olyan alapdarabbal szolgálni, amely nemcsak praktikus, hanem időtálló is, és különösebb minőségromlás nélkül akár egy évtizedig is elkíséri őket oda, ahová éppen mennek.”
Szeretnél egy különleges H.ELIX táskát? Szívesen bringázol, akár színházba is?
Legyél te az, aki a nyár végén megnyeri a 3 egyedi, színházjegyeket rejtő H.ELIX designer hátizsák egyikét! Mit kell tenned hozzá? Bringázz el a nyár folyamán a Kultkikötő valamelyik előadására. Készíts ott egy fotót magadról és a bringádról, majd oszd meg a képet a Facebookodon vagy az Instádon #kultkikötő2keréken hashtaggel.
Európa Kulturális Fővárosában, Veszprémben, több mint 150 balettnövendék részvételével zajlott, és egy magyar, valamint egy portugál balerina győzelmével ért véget az első Hungarian Ballet Grand Prix. A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat kiemelt baletteseményére csaknem 20 országból érkeztek a 7-18 éves tehetségek, akiknek produkcióját a hazai és a nemzetközi balettélet kiválóságai értékelték.
Az idén debütáló Hungarian Ballet Grand Prix-re ta többi között Japánból, Tajvanról, az Amerikai Egyesült Államokból, de számos európai országból – például Ausztriából, Bulgáriából, Csehországból, Lettországból, Portugáliából és Ukrajnából – is érkeztek a 7-18 éves versenyzők, akik amatőr és profi kategóriában, klasszikus és kortárs produkciókkal nevezhettek.
Tizennyolc ország versenyzői vettek részt az első Hungarian Ballet Grand Prix-n. Ilyen nagyszabású balettversenyre még nem volt példa Magyarországon
– mondta a nemzetközi verseny gáláján Steiner-Isky Annamária főszervező, a Magyar Állami Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány kuratóriumának elnöke.
A Youth Grand Prix-t és az azzal járó 2000 eurós pénzjutalmat Porkoláb Cecília, a Magyar Nemzeti Balettintézet, a Junior Grand Prix-t és az 1000 eurós díjat pedig Marta Barbeiro, a portugál Conservatório Internacional de Ballet e Dança növendéke vehette át. A Jövő tehetsége különdíjat Pálfi Adél és Arina Kurbatova, a legjobb férfi táncos díját Viacheslav Hosachynskyi kapta meg, a legjobb balettiskolának pedig a Conservatório Internacional de Ballet e Dançát választották.
„Vissza kell adni ennek a művészeti ágnak a rangját, meg kell szerettetni a szülőkkel a balettot, meg kell mutatni nekik és gyermekeiknek, milyen szépségek és milyen karrierlehetőségek vannak ezen a gyönyörű pályán” – mondta Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója.
„Nem véletlenül esett Veszprémre a szervezők választása, hiszen amellett, hogy idén Európa Kulturális Fővárosa, Veszprémnek komoly tánc- és mozgásművészeti múltja van, a balettoktatás évek óta magas színvonalú” – emelte ki Wahab Rita, az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) programot megvalósító VEB2023 Zrt. vezérigazgatósági kabinetvezetője.
A balettnövendékek teljesítményét a hazai és a nemzetközi balettélet kiválóságai értékelték. A Hungarian Ballet Grand Prix zsűrijének elnöke Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett és Balettintézet igazgatója, a legjobbnak járó díj odaítélésében pedig Aradi Mária, Balázsi Gergő Ármin, Dózsa Imre, Leblanc Gergely, Pongor Ildikó, valamint Agnese Andersone, Tatiana Melnik, Albert Mirzoyan és Viktoria Podolskaya is részt vett. Zsűritagként, valamint a verseny díszvendégeként Veszprémbe érkezett Kateryna Kukhar, az Ukrán Nemzeti Opera prímabalerinája, a Kijevi Nemzeti Balettiskola igazgatója is.
„A produkció első 30-40 másodperce elég ahhoz, hogy a zsűri meg tudja ítélni, milyen szinten áll egy versenyző – fontos a tánctechnika, a muzikalitás, a ritmusérzék, a színészi képességek és még sok minden más. A balettben nincsenek „jelentéktelen” mozdulatok, minden apró részlet számít” – mondta Kateryna Kukhar.
„Amikor a versenytársaitokra néztek, gondoljatok arra, hogy néhány év múlva velük együtt léphettek színpadra balettművészként” – üzente a balettnövendékeknek Solymosi Tamás, a zsűri elnöke, hozzátéve: a versenyen indulók az elmúlt négy napban sokat tanultak egymástól, ez a tudás is segít majd nekik a további fejlődésben.
A balettnövendékek több elismert mester kurzusain is részt vehettek – a Hungarian Ballet Grand Prix döntőjének első három napján Tatiana Melnik, Agnese Andersone, Albert Mirzoyan, Viktoria Podolskaya, valamint Kateryna Kukhar és Solymosi Tamás is tartott balettórát.
A Hungarian Ballet Grand Prix programja nagyszabású gálaműsorral ért véget. A program Hampel Katalin divatbemutatójával kezdődött, amelyhez DJ Bootsie szolgáltatott zenei aláfestést, ugyanakkor fellépett ifj. Sárközy Lajos is. A gálán a legjobb eredményt elért táncosok mellett felléptek az Operaház balettművészei, akik Hans van Manen/Astor Piazzola 5 tangó című egyfelvonásosát adták elő.
Csákányi Eszterre képtelenség nem odafigyelni, bármit csináljon is a színpadon. Számtalan szerepben mutatta már meg, hogy a vérében van a játék. Az Amikor találkoztam Barisnyikovval című előadásban – melyet idén nyáron szabadtéren, a Kultkikötő balatonföldvári játszóhelyén is megtekinthet a közönség július 7-én – egy idősödő balettmester bőrébe bújva mesél a tánc apropóján öregedésről, elfogadásról, és arról, milyen az, ha nagy árat kell fizetnünk azért, ami a lényegünk.
Emlékszik rá, mi volt az első élménye a tánccal?
Négyéves koromban láttam a Csárdáskirálynőt. Apám is játszott benne. Tele volt táncokkal. Az előadás végén felvittek a színpadra, én pedig állítólag fel-le rohangáltam azon a híres nagy lépcsőn. Két évvel később a szüleim beirattak egy tánciskolába. Polgári nevelést kaptunk a nővéremmel, része volt a zongoratanulás és a tánc is. Volt egy nagyon híres iskola akkoriban Budapesten, Mednyánszky Henriette és Feleky Kamillné Fini vezették. Ne egy mostani tánciskolára gondoljanak, ők sokkal inkább színpadi táncot tanítottak. 18 éves koromig jártam oda. A nagyanyám, aki eleinte minden órára elkísért, sokszor emlegette, hogy mindig mennyire vártam a héten azokat a napokat, amikor táncolni mehettem. A legkülönfélébb stílusokat tanították ott meg nekünk, volt például sztepp is, sőt, még különböző akrobatikus elemeket is tanultunk. Az iskola minden nyáron tartott egy nyilvános vizsgát, ahol mind felléptünk. A szüleim mesélték, hogy már hatévesen látszott, mennyire jól érzem magam és milyen tudatos vagyok a színpadon – miközben még piros szalag volt az egyik lábamon, hogy ne keverjem össze, melyik a jobb és melyik a bal. Egészen kis koromban megéreztem, hogy a színpad olyan hely, amit szeretek.
A kis táncosok (Csákányi Eszter a jobb oldalon)
Mégsem a tánc irányába indult tovább.
Indultam volna én, csak nem kellettem. Elmentem felvételizni a balettintézetbe, de kirúgtak, mert szakemberek ültek a bizottságban, és látták, hogy ez a lány hamarosan más alkat lesz. Vékonyka, törékeny gyerek voltam, akkoriban kezdtem el erősödni, amikor felnőtt nővé váltam. Egy táncpedagógus tökéletesen látja az alkatot. Elugrálhattam volna ott még két évet, de pontosan tudták, hogy semmi értelme. Hajlékony voltam, de alkatilag nem voltam rá alkalmas, hogy balett-táncos legyek. Ők látták ezt.
Fájhatott ez a döntés.
Borzalmasan szomorú voltam, nem is nagyon értettem én ezt még akkor. Nagyon fájt. De aztán megértettem, hogy így sem volt hiába a sok tánctanulás. Megalapoztam vele a testtudatomat, a véremmé vált, soha nem volt problémám a színpadon azzal, hogy hová tegyem a kezem, a lábam. És nagy segítség volt abban is, hogy tudjam, hol a helyem: kialakította a kötődésemet a színpadhoz, a fényekhez. Nem kellett évtizedekig keresgélnem, hogy mit is akarok csinálni az életben.
Színésznőként voltak fontos táncai?
A tánc maga volt fontos. Abban is nagy szerepe volt, amikor először felfigyeltek rám. Miután Kaposvárra kerültem, segédszínészként beálltam valami operettbe, és olyan energiákkal dolgoztam a zenére a színpadon, hogy egy perc múlva rólam szólt az a szám. Nagyon nagy előny volt a tánctudásom. Később az összes musicalfőszerepet eljátszottam a Csiky Gergely Színházban, a Chicagótól a Kabarén át a My Fair Lady-ig. Amikor Budapestre jöttem, kortárs táncot is táncoltam egy francia lánynál, ami rettentően izgatott. Amíg képes voltam ezekre a dolgokra, addig nagyon szerettem ezekbe beleállni.
Amikor találkoztam Barisnyikovval (fotó: Szkárossy Zsuzsa/6szín)
Mit ad a tánc az élethez?
Sajnálom azokat, akik gátlásosak, és hiába hallják a pulzáló ritmust, nem mernek megmozdulni. Ha az ember a zenére mozog, az nagyon felszabadító és kifejező tud lenni. A Barisnyikovban sokat beszélek arról, hogy tulajdonképpen minden tánc. Mindegy, hogy hogyan hívjuk. Nem az a lényeg, hogy hányat lépünk és milyen irányba, hanem hogy van egy erő, amit a zene kivált bennünk, és azt beletehetjük a mozgásba. Érdemes mozogni zenére – és akkor azt már hívhatjuk akár táncnak is.
És érdemes nézni is a táncot. Percenként tud fejlődni ez a műfaj, nagyon friss, gyorsan változik, képes a megújulásra, remek módja annak, hogy az újabb és újabb generációk kifejezhessék magukat. A tánc halad a korral, ugyanolyan gyors tud lenni, mint most a világ. Régóta nagy szerelmem Pina Bausch, láttam őt táncolni, a művészete közel áll hozzám. Ő ugyan már meghalt, de a színháza él tovább, látom a munkáikat: elképesztő gyorsasággal fejlődnek, miközben viszik tovább a filozófiáját.
Miért éppen most született meg önben egy táncos előadás ötlete?
A Barisnyikov a pandémia eredménye. Azt egy ideje már éreztem, hogy szívesen csinálnék még egy önálló estet. Azonnal tudtam azt is, hogy mit nem akarok – általában ezzel szoktam hamarabb tisztában lenni. Nem akartam gyönyörű női sorsokról mesélni és nem akartam megint csak énekelni sem, ezeken már mind túlvagyok.
Barisnyikovval valóban találkoztam személyesen, évekkel ezelőtt, amikor meghívta New Yorkba a Titkaink című előadást. Majdnem egy hónapot töltöttünk ott Pintér Béla társulatával, többször találkoztunk, beszélgettünk, meglepő dolgokat mesélt. 70 év körül járhatott akkor, tele elképesztő tehetséggel és energiákkal. De a 70 év mégiscsak 70 év. Voltak még önálló estjei, de azokon többet beszélt már, mint mozgott, egy másfél órás előadáshoz több mint 3 órát kellett bemelegítenie. Erős élmény volt ez a találkozás. Ott motoszkált bennem, hogy kezdeni kellene vele valamit. A pandémia alatt aztán megkérdeztem Bíró Bence barátomat, aki nagyon jó dramaturg, hogy érdekelné-e őt ez az ötlet. Ő vetette fel, hogy Barisnyikov történetét össze lehetne kötni Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyvével: mindketten táncosok, emigráltak, ki kellett játszaniuk politikai rendszereket (egyiküknek a KGB-t, másikuknak a Securitatét), sok hasonlóság van a sorsukban. Olvastam már korábban én is könyvet, láttam azonnal, hogy ez egy izgalmas párhuzam. Így született meg ez a fiktív történet, amelyben én egy idősödő balettmester vagyok, bizonyos mértékben átvéve Johanna szerepét és történetét, és elmesélem, hogyan találkoztam Barisnyikovval. Az előadás éppúgy szól a táncról, mint az öregedésről. Szép anyag.
Csákányi Eszter és Mihail Barisnyikov
Miért volt önre ilyen nagy hatással Barisnyikov?
Amikor belép egy szobába, nem lehet őt nem észrevenni. Mindenki odakapja a fejét. Okos és modern, elképesztő egyéniség. Egy klasszikus balett-táncos, aki egyúttal friss, képes haladni a korral, és őrületesen táncol kortárs táncot is. Rengeteg videót néztem róla, régóta figyelem őt, elképesztő, mennyire zseniális.
Eleve már az hihetetlen, hogy eljött a Titkainkra. El tudsz képzelni Amerikában egy embert, aki eljön megnézni a Szkénében egy előadást, amit Pintér Béla rendezett? Az csak egy különleges ember lehet, aki Magyarországra ezért elutazik. Ráadásul inkognitóban. Még mi sem tudhattunk róla, hogy itt van. Nem engedte. Magyar Éva, Londonban élő színésznő is aznap nézte az előadást. Ő is táncos, jól tudta, ki az a Barisnyikov. Megvárt a végén, és azt kérdezte: ’Tudod, ki ült mellettem? Barisnyikov!’ Mondom, menj te a fenébe. Aztán csak felhívtam Szilágyi Marit, hogy ez létezhet-e. Ő pedig azt mondta, igen. Barisnyikov valóban csak ezért az előadásért ideutazott, de mi nem tudhattunk róla. Megnézte titokban a Titkainkat, aztán azonnal haza is ment.
Csodálatos élmény volt, hogy később meghívta New Yorkba az előadást, imádtam. Amikor egy fogadáson először odajött hozzám, az volt az első mondata, hogy miért nem hagytam fenn a bajszomat – a Titkainkban ugyanis egy férfit játszom, Pánczél Györgyöt. Ezzel a felütéssel indul az Amikor találkoztam Barisnyikovval című előadás.
Egy monodráma alapból színészpróbáló feladat. Itt ráadásul nem csupán a szöveggel kell egyedül megküzdeni, de fontos elem a koreográfia is.
Az kiderült már évek alatt, hogy szeretem ezt a műfajt. Nem minden színész van ezzel így. Ez egy nagyon nehéz műfaj. 80-90 percig egyedül fenntartani a feszültséget – erre nem mindenki képes. De ez nem vesz el senkinek a tehetségéből. Vagy tudja, akarja ezt valaki, vagy nem. Én nagyon szeretek ilyenformán kitárulkozni.
Nehéz ez a darab. Egy balettmestert játszom, akinek kell, hogy legyen tartása. Nagy munka van abban, hogy mindez természetesnek hasson. Úgy néz ki, mintha végig nagyon laza lennék, miközben egy átgondolt koreográfiát követek, ami hatalmas meló.
A táncosok nagyon ki vannak szolgáltatva az életkoruknak. Hiába lesz belőlük 40 éves koruk után remek koreográfus, egy bizonyos kor felett sokszor még annak sem hívják őket. Nem egyszerű ez, de ezzel együtt csinálják. Az előadás a táncon keresztül mesél a női sorsról, az öregedésről, arról, hogy van-e értelme csinálni valamit úgy, ha előre lehet tudni, hogy hamar vége lesz. Nagy dolog, hogy ezt meg tudtam csinálni, és bízom benne, hogy még jó ideig lesz hozzá erőm. A lábamat fel tudom emelni, az még megy. De egyedül nem lettem volna ehhez elég, a produkció értékes csapatmunka eredménye. Rozs Tamás és a csellója minden előadásban közreműködik, ott van velem a térben. Kálmán Eszter készítette a jelmezt és a díszletet, Bodor Johanna találta ki a koreográfiát, Bíró Bence írta a szöveget, és mindnyájan rendezők is voltak egyben. Gergye Krisztián is segítette a produkciót. Lovass Ágnes vigyázott ránk és összefogta az egészet, a 6szín pedig befogadta.
Amikor találkoztam Barisnyikovval (fotó: Szkárossy Zsuzsa/6szín)
Jó az a hely, ahová visszük, én magam is láttam már ott előadást. Bensőséges, intim, illik ehhez a történethez. A szabadtér nem egyszerű, az egy egészen más műfaj. Ezt alaposan megtapasztaltam, amikor a kaposvári színházzal tíz éven át játszottam nyaranta Balatonbogláron. Nézőként és színészként is szeretem a szabadtéri színházat. De azért az fontos, hogy a minőség ott is megmaradjon.
Milyenek voltak azok a régi boglári nyarak?
Mindegyik nyári előadás ott lett kitalálva, soha nem az előző évad repertoárjáról vittünk darabot. Mindig oda lett próbálva, oda lett megálmodva a díszlet. Leköltöztünk egész nyárra és dolgoztunk, mint az állat. A próbákon nem a napozásról szólt a színpad, hanem a munkáról. Csodálatos előadásokat csináltunk Bogláron. Játszottunk fajsúlyosabb darabokat is, az Übü királyt például, vagy az Alkésztiszt, Euripidésztől – azokon is mindig tele volt a nézőtér, imádta a közönség. A Leonce és Lénára is nagyon emlékszem: tízszer adtuk elő és tízszer mosta el az eső az előadás második felét. De ennek is volt valami rettentő nagy bája. Bár egy idő után azért elkezdtünk gyanakodni, hogy mi van, ha ez nem véletlen…
2023-ban is izgalmas repertoárral, több mint 200 programmal készül a nyári szezonra a Balaton leghosszabb szabadtéri színházi fesztiválja, a Kultkikötő. A fellépők sorában ott találjuk Hernádi Juditot és Kern Andrást, Földes László Hobot, Udvaros Dorottyát, de színpadra lép Csákányi Eszter, Szabó Győző és Rezes Judit, Fullajtár Andrea, a Csík Zenekar, a Budapest Bár, A GRUND – vígszínházi fiúzenekar, illetve a kaposvári Csiky Gergely Színház és a budapesti Karinthy Színház társulata is.
A Kultkikötő idén is mindent megtett azért, hogy emlékezetes produkciókat csempésszen a nyári balatoni estékbe, melyek garantálják a minőségi kikapcsolódást. Egészen augusztus 20-ig jobbnál jobb előadásokkal várja a közönséget öt Balaton-parti településen, Földváron, Szárszón, Bogláron, Fenyvesen és Alsóörsön. A színes repertoárban, amely éppúgy tartalmaz koncerteket, zenés és prózai színházi előadásokat, kiállításokat és irodalmi esteket, mint gyerekeknek szóló produkciókat, garantáltan mindenki talál kedvére való programot.
Idén is emlékezetes színházi produkciókat láthatnak a nézők a Kultkikötő hangulatos szabadtéri játszóhelyein. A nagyszínpadi előadások mellett néhány szereplős kamaradarabok, zenés színházi produkciók és monodrámák is várják a közönséget. A kaposvári Csiky Gergely Színház, a budapesti Karinthy Színház és a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulata mellett színpadra lép Csákányi Eszter, Földes László Hobo, Hegyi Barbara, Bezerédi Zoltán és Mertz Tibor, Fullajtár Andrea, Pindroch Csaba és Fesztbaum Béla. Péteri Lilla pedig az Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című műve alapján készült monodrámával érkezik a Balaton partjára, Cserhalmi György rendezésében.
Az előadások mellett zenei produkciók is várják a nézőket: az olyan elmaradhatatlan közönségkedvencek mellett, mint a Budapest Bár és A GRUND – vígszínházi fiúzenekar, Udvaros Dorottya egy különleges önálló zenés esttel lép színpadra, a 30 éve töretlen erővel és lelkesedéssel muzsikáló Csík Zenekar Presser Gábor közreműködésével ad felejthetetlen koncertet. Az Anima Sound System zenekarból is ismert Prieger Zsolt pedig Csokonai Vitéz Mihály művészetét mutatja be, egészen új fénytörésben.
A Kultkikötő Kápolnatárlatok keretében a festői környezetű balatonboglári Vörös és Kék kápolnában ezen a nyáron is kortárs magyar művészek alkotásait tekinthetik meg a látogatók. Június 16. és július 9. között Horváth János Milán festőművész és Vén Zoltán grafikusművész Profán mítoszok című kiállítása látható, melynek „képmeséiben” tipizált karakterek, a klasszikus kultúrtörténet szereplői, mitikus alakjai jelennek meg – hol humorosan groteszk, hol sodró drámai szenvedéllyel. Július 14. és augusztus 13. között pedig a kápolnák falain belül is a Balatoné lesz a főszerep: Weiler Péter és Balaton Offseason Instagram-oldalt működtető fotós, Bartha Dorka nem mindennapi művészi kollaborációra szövetkeztek.
És hogy a legkisebbek mire számíthatnak idén nyáron? Akárcsak a korábbi években, a Kultkikötő most is az ország legjobb gyerek- és bábszínházi társulatait és legvarázslatosabb előadásait hívta meg, hogy a strand, a fagylalt és a vizibicikli mellett még tovább színesítsék a balatoni nyarat. Közel hatvan izgalmas gyermekprodukció repít kicsiket és nagyokat a mesék birodalmába. Lesznek titkok és csodák, kalandok és nevetés, valamint – ahogyan azt a jó meséktől megszokhattuk – örök érvényű tanulságok is.
Bővebb információ a műsorról és a jegyárakról: kultkikoto.hu
A képek forrása: Kultkikötő
Két különleges kápolna bújik meg Balatonboglár Szent Erzsébetről elnevezett parkjában, váratlan, csodás meglepetésként. Nevüket egyszerűen a színük után kapták, egyik a Vörös, másik a Kék. Történetük szorosan összefonódott a művészettel: akárcsak a múlt században, úgy idén nyáron is nem mindennapi kiállításoknak adnak majd helyet.
A Vörös kápolnát a déli part evangélikus hitközségének gondnoka, Bárány Pál építtette 1857-ben, 1902-ben szentelték katolikus hitre. A Kék kápolnát Körmendy Lajos gyógyszerésznek és földbirtokosnak köszönhetjük. Egyes források 1856-ra, míg más iratok a századforduló idejére, 1891-re teszik a neogótikus kápolna születését, amely az 1930-as évekig felszentelt katolikus templomként működött.
Fotó: Gradvolt Endre
A meseszerű épületek sorsa az 1960-as években vett különös fordulatot. 1966-ban bukkant rá az akkor még a pályája elején járó, fiatal képzőművész, Galántai György az elhagyatottan álló, romos és üres Kék kápolnára, és Czövek Jenő boglári plébános támogatásával kérvényezte annak művészi célú használatát a Veszprémi Egyházmegyei Hatóságtól. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján izgalmas képzőművészeti közeg alakult ki a kápolna körül, főleg a hivatalos kultúrpolitikán kívül rekedt művészek bukkantak fel gyakran itt. Nem csoda, hogy a korabeli hatalom nem nézte jó szemmel a kezdeményezést, így hamarosan felmondták Galántai bérleti szerződését, és a kápolna állami kézbe került. A művészet azonban csupán időszakosan tűnt el a karcsú falak közül. Az elmúlt években a Vörös és a Kék kápolna ismét izgalmas képzőművészeti helyszínné vált, ahol nyaranta kortárs magyar művészek alkotásait tekinthetik meg a látogatók.
Fotó: Gradvolt Endre
Július 9-ig a Kék kápolna Horváth János Milán, míg a Vörös kápolna Vén Zoltán műveinek ad helyet. Egy festő- és egy grafikusművész egymáshoz szorosan kapcsolódó kiállítását láthatják az érdeklődők, melyeknek „képmeséiben” tipizált karakterek, a klasszikus kultúrtörténet szereplői, mitikus alakjai jelennek meg – hol humorosan groteszk formában, hol sodró drámai szenvedéllyel.
Horváth János Milán 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskolán, 1979-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet. Művészettörténészként 1992-től publikálja a Rippl-Rónai-életművel kapcsolatos kutatásait. Festőművészi munkássága linómetszetekkel indult és pár év után különös érzékenységű pasztellképekre tért át. A klasszikus kompozíció és az expresszív realizmus ábrázoló funkciójának személyre szabott aktualizálásával a 80-as évek elejétől bontakozott ki művészetének sokrétű szellemi és lelki gondolatisága. Képi világára alapvetően hatott a francia szimbolizmus és gyakran jelenít meg mélylélektani élményeket. A „szubjektív historizmus” egyik jellegzetes képviselője, aki konok következetességgel járva egyéni útját, nem kapcsolódott semmiféle művész-csoportosuláshoz. Festői megformálásában és ikonográfiában a hagyományokhoz való erős kötődés jellemzi. Erőteljes színekkel, hatalmas érzelmi energiákat közvetítő gesztusokból építkezik. Alkotásainak dekoratív telítettsége a monumentális komponálásra való érettségét igazolja. Egyszerre modern és klasszikus: művészetében az emberi sors klasszikus korokat idéző, mitikus dimenziók révén válik a ma embere számára is átélhetővé.
Horváth János Milán: Dante és Beatrice
Vén Zoltán nyomdász szakképzettséget szerzett, 1967-77 között a Pénzjegynyomda tervező osztályán dolgozott, és mára a magyar kisgrafika elismert mesterévé vált. Klasszikus eljárással rézmetszeteket készít, melyekhez sajátosan groteszk világértelmezés is társul. Nemcsak grafikusművész, hanem művelődéstörténész, költő, író, mitológiakutató, „összművészeti jelenség”. Változatos és humoros lapjain az európai műveltség minden ága, a magyar történelem és hiedelemvilág, valamint az általános jó és rossz emberi vonások egyaránt képviselve vannak. Újraértelmezi a művészeti korokat, stílusokat, és a múlt formavilágába bújva egyben korunk jelentős eseményeit is megörökíti. Parafrazeálja kulturális életünk kész tárgyait. A szakrálist profanizálja, a profánt szakrálissá emeli. Művészete egyszersmind hagyományos és modern. Művészetére jellemző a magyar múlt iránti tisztelete és megbecsülése. Így jön létre a sajátos vénzoltáni humor, amely a szelíd iróniától a groteszk érintésével a végletes szarkazmusig ível.
Szindbád
Az ajtó
A Nasska csapata ma már Juditból és Andrásból áll
Bartha Dorka
Weiler Péter
A képek forrása: 
A kis táncosok (Csákányi Eszter a jobb oldalon)
Amikor találkoztam Barisnyikovval (fotó: Szkárossy Zsuzsa/6szín)
Csákányi Eszter és Mihail Barisnyikov
Amikor találkoztam Barisnyikovval (fotó: Szkárossy Zsuzsa/6szín)
Fotó: Gradvolt Endre
Fotó: Gradvolt Endre
Horváth János Milán: Dante és Beatrice
Vén Zoltán: Bábel