Ha meghalljuk a nevét, szinte biztos, hogy azonnal a fülünkben cseng a hangja. Udvaros Dorottya több mint negyven éve mesél nekünk történeteket, prózában vagy dalban, a színpadról vagy épp a mozivászonról. Legközelebb július 29-én Balatonszárszón, a Kultkikötőben áll a közönség elé önálló estjével. Ennek apropóján beszélgettünk dalokról, elismerésekről és kudarcokról, valamint a munka iránti alázat és az önmagunkba vetett hit fontosságáról.

A Kultkikötőben nem csupán verseket, hanem dalokat is hallhatnak majd a nézők. Mikor énekelt először színpadon?

Ezen gondolkodnom kell…. De megvan, eszembe jutott. Amikor elvégeztem a Színművészeti Főiskolát, Szolnokra kerültem. Bemutattunk egy Leonard Bernstein-musicalt, a Candide-ot. Ezt most kifejezetten nagybetűkkel mondom, mert nem kis dolog ez egy vidéki színházban. Paquette szerepét játszottam, nem nekem kellett a legtöbbet énekelni, de volt azért kvartettem, kvintettem.

Nem voltak különösebb ambícióim az énekléssel. Kicsi koromban hamis voltam, azt hitték, nincs hallásom. Később azért kiderült, hogy van. Zongoráztam is néhány évig, az biztosan sokat segített a helyzeten. A főiskolán volt egy nagyon jó énektanárom, aki bíztatott, hogy énekeljek, de amikor kőszínházhoz kerültem, szinte csak prózai szerepeket játszottam.

Hogy született meg mégis 1985-ben az Átutazó című lemez?

Az egészet Dés Lászlónak köszönhetem. Teljesen váratlanul megkeresett, hogy írna nekem dalokat. Nem is értettem, hogy miért rám esett a választása. Azóta sem értem, de mindegy is, legyen ez az ő titka. Így született az Átutazó. Ha nem jön a Laci, akkor szerintem én kizárólag prózai színész maradok.

Nagy siker lett a lemez. Hogyhogy nem követte folytatás?

Több kiadó is megkeresett bennünket, hogy csináljunk egy második lemezt, Laci neki is állt dalokat írni. De közben Bereményi Géza – neki köszönhettem a dalszövegeket – elkezdett regényt írni, meg forgatókönyvet, készült filmrendezésre is. Nagyon elfoglalt volt, én pedig azt éreztem, hogy nem kell az első lemez sikerét mindenáron meglovagolni. Ráadásul visszamentem már én is játszani a Katonába. Amikor az Átutazó készült, éppen terhes voltam, semmi mással nem foglalkoztam, csak azzal a lemezzel.

2015-ben, 30 évvel az első után, mégis készített egy új albumot, Hrutka Róberttel és Bereményi Gézával.

A Majdnem valaki című lemez tulajdonképpen annak az estemnek köszönhető, amelyet a Kultkikötőben is láthat a közönség július 29-én. Nagyon nehezen szántam rá magam erre a produkcióra, nem vagyok egy pódiumművész, nem szoktam egyedül szerepelni, verset szavalni. De annyit nógattak már, hogy végül belementem. Vörös Róbert barátom, aki alapvetően színházi dramaturg, de néha-néha rendez is, segített kitalálni, felépíteni. Megkerestünk kortárs művészeket, hogy adjanak nekünk szövegeket. Kitaláltunk nekik ehhez egy témát is: mi az, amit egy férfi nem mond el egy nőnek? Arra kértük őket, írják meg, ami erről az eszükbe jut.

Mindenképpen szerettük volna, ha a zene is szerepet kap ebben az önálló estben. Bella Mátét és Hrutka Róbertet is megkértem rá, írjon nekem dalt. Robival már korábban is találkoztam, egy Cseh Tamás-emlékest kapcsán. Neki is látott a munkának, Bereményivel közösen. Mindketten féktelenek – a Robiból dől a zene, a Gézából meg a szöveg. Egyszer csak ott álltunk hat-nyolc dallal, és egymásra néztünk, hogy akkor legyen ez egy lemez? Lett.

Azt mondja, a pódiumművészet nem az ön műfaja… Csapatjátékos inkább?

Nagyon szívesen nézek másokat ilyen szituációban, de én azt szeretem, ha a színpadon vannak nekem partnereim. A koncert az teljesen más, ott körbeölel a zenekar, csodálatos zenésztársak, nem egyedül állok ott. Az önálló esten egyetlen zongora kísér. Néhány éve még Silló István karnagy ült előtte, ő most a Győri Nemzeti Színház zenei vezetője. Furák Péter zongorista és zeneszerző  váltotta őt a produkcióban.

Mindig is nagyon fontos volt számomra, hogy kikkel dolgozom együtt. Sok jó döntést hoztam ezzel kapcsolatban az évek alatt, és persze szerencsém is volt, így sikerült mindig olyan közegbe kerülni, olyan színházi csapatba vagy filmes stábba, ahol önfeledten lehet dolgozni, mert tudom, hogy mindenkinek az a fontos, hogy a végeredmény jó legyen. Egy forgatáson én állok a kamerával szemben, engem rögzítenek, engem néz majd a néző és nem fogja tudni, hogy a felvétel során még vagy 70 ember rohangált körülöttem a tűző napon. Mégis ott szaladgálnak. Persze nemcsak miattam, hanem a közös ügyért. Ez hatalmas erőt ad.

Rocco és fivérei
Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt

Néhány hete választották a Nemzet Színészeinek sorába. Mit jelent önnek ez az elismerés?

Elementáris érzés volt, földrengésszerű. Megpróbáltam egyáltalán nem latolgatni, mennyire lehetek esélyes a jelöltek között. Amikor kiderült a szavazás végeredménye, rettenetesen boldog voltam. Az, hogy tizenegy ilyen pályatársam kiválaszt engem, hogy én is ott legyek közöttük, korona a pályámon. Nehéz rangsorolni az elismeréseket, természetesen egy Kossuth-díj is óriási dolog, de az, ha az embert a Nemzet Színészévé választják, szakmai elismerés, ráadásul azon belül is egészen speciális.

Ha már a Kossuth-díjat említi: nagyon fiatalon kapta meg. Hogyan lehet feldolgozni ezt 35 évesen? 

Nem lehet. Köpnyi-nyelni nem tudtam, évek teltek el, mire felfogtam. Ugyanabban az évben kaptam meg a díjat, amikor poszthumusz odaítélték Latinovits Zoltánnak és Őze Lajosnak. Ezt nem lehet feldolgozni. Arra gondoltam, hogy ha már így történt, akkor majd igyekszem ennek megfelelni – szorgalmas voltam eddig is, hát majd eztán még szorgalmasabb leszek.

Az a titok? A szorgalom?

Nagy szorgalomra van szükség ehhez a pályához, és bírni kell a gyűrődést. Sokszor nem sikerülnek rögtön a dolgok. Elszántság kell. Emlékszem, a főiskola alatt olyanokat írtam a naplómba, hogy ez a vizsgám nem sikerült túl jól, nagyon vacak volt, de majd igyekszem, hogy a következő jobb legyen. Mindig megvolt bennem az a fajta igyekezet, hogy ha nem sikerül valami, hát megpróbálom újra, jobban. Tudni kell, bízni kell benne, hogy egyszer majd jó lesz. De ahhoz sok melóra van szükség.

Könnyen átbillentette magát egy-egy kudarcon?

Nem könnyen, de átbillentettem. Nagyon hiszek az emberben lévő erőben. Mindannyiunkban megvan – a különbség abban van, hogy nem mindenki hiszi el magáról. Pedig nagy lelkierő van bennünk, ami nagyon sok mindenen át tudja cibálni az embert. Elég, ha a nagy világégésekre gondolunk, hisz még akkor is képesek voltak a túlélésre. Tanulhattam magyar irodalmat Hegedűs Géza bácsitól. Munkaszolgálatra vitték a második világháborúban, ő pedig szerkesztett a nyakába egy könyvtartót, hogy menetelés közben olvashasson. Visszajött. Mi ehhez képest egy színpadi próbán elszenvedett kudarc vagy egy nem sikerült filmfelvétel? Semmiség.

Szindbád
Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt

Garas Dezsőről hallottam nemrég, hogy azt szokta mondani, a színészi pályához kilencven százalék szerencse és tíz százalék tehetség kell.

Kétségtelen, hogy nagyon sok szerencse kell hozzá, de azt fűzném a Garasnak ehhez a mondatához, hogy arra a szerencsére azért készen is kell állni. Amikor megtalál, akkor nekem ott kell várnom teljes vértezetben, szakmai odaadással, munkaképességgel, alázattal.

Nem lehet a munkát megspórolni.

De hát nem is kell! Az a jó benne. Az ember végigmelózik egy napot, hazamegy, felborul, és arra gondol, de jó, ezt most megcsináltam.

Amikor arról olvasok, mit és mennyit tesz a környezet, a bolygó védelmében, eszembe szokott jutni, hogy többször elmesélte már, gyerekként orvos szeretett volna lenni. Mintha lenne önben egy mélyen gyökerező gyógyítani akarás.

Úgy látszik, ez máig valahol bennem motoszkál. Egyébként egy jó színházi előadásnál is azt érzem, amikor a nézők nagyon csendben ülnek, hogy az ugyanúgy gyógyítás, a léleké. Amikor megjelenik a katarzis, a duende, és elviszik magukkal azt az estét, tépelődnek azon, amit láttak és az előadás által talán a saját életük kérdéseire is kaphatnak valamiféle válaszokat. Ezért is vonz engem jobban a művészszínházi attitűd. Szeretem, amikor elcsendesedés van a nézőtéren és azt érzem, hogy valami nagyon erősen összeköt minket.

Hogy látja, ugyanazzal kíváncsisággal érkezik a közönség a színházba, mint korábban?

Nehéz helyzetben vannak a nézők, sokkal cibáltabb ma az életük. Érzem, hogy egyre nehezebb számukra a figyelem fókuszálása, hamarabb elfáradnak. Nem könnyű ma elérni, hogy a lélek arra a három órára lenyugodjon, és egy valamire próbáljon meg figyelni.

Az ajtó
Fotó: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt

És az ön kíváncsisága?

Szerencsém van, mert minden színházi produkció vagy filmes forgatókönyv hordoz valami újat. Nem nehéz kíváncsinak maradni. Volt most például egy előadásunk a Nemzeti Színházban, a Don Juan. Nagyon szeretem. A darabban eredetileg nem volt nekem való karakter, Molière nem írt szerepet Udvaros Dorottyának… De hát jól van, nem tudhatta szegény. Aleksandar Popovski, az előadás macedón származású rendezője viszont kitalált nekem egy szerepet: talált egy Maupassant-novellarészletet, ami jól beilleszthető a történetbe, így én lettem Don Juan anyja. Bejövök egy kicsit a darab elején és a végén. Akár meg is sértődhettem volna, hogy én már csak nagy szerepeket akarok játszani. Hát hogyhogy nem én játszom Don Juant?

Most csak viccelek persze, dehogy sértődtem meg. Sőt! Nagyon élveztem ezt a próbafolyamatot, sokszor benn ültem a próbákon, néztem az én drága fiatal kollégáimat. Molière-t nehéz próbálni. Örömet okozott látni, ahogy egyre jobbak lettek, egyre közelebb kerülnek a szerepeikhez. Az is jóleső volt, hogy gyakran odajöttek hozzám, hogy mit szólok, mi a véleményem. Tanítani sosem tudnék, az hatalmas felelősség, de jó volt így figyelni a munkájukat.

Önnek volt olyan tanára, akitől fontos útravalót kapott?

Nem is annyira egy tanár, hanem inkább az első előadásom volt ilyen szempontból nagyon meghatározó. Harmadéves voltam a főiskolán, amikor Major Tamás rám bízott egy komolyabb szerepet a Nemzetiben. A Téli regében, amit ő rendezett. Annak a próbafolyamatnak szinte minden mozzanatára emlékszem. Megtanított rá, hogy hogyan kell próbálni, hogyan kell jelen lenni egy színházi előadásban. Megkaptam dióhéjban mindent. Ráadásul csodás kollégák vettek körül, hogy mást ne mondjak, ott volt Máthé Erzsi is a színpadon, bár nem voltunk közvetlen partnerek. Óriások játszottak körülöttem.

Nem volt ijesztő feladat?

Persze, hogy az volt. Lehet ijedezni próba előtt vagy után, de a próbán dolgozni kell. Be kell csomagolni ezt az ijedtséget, és benn hagyni az öltözőben.

Ugyan még javában hömpölyög a nyár, mégis adja magát a kérdés. Milyen új feladatok várnak önre ősszel?

Lesz például egy nagyon izgalmas bemutatóm a Trafóban. Ördög Tamás rendez egy előadást Jérôme Bel francia táncos és koreográfus önéletrajzi darabjából. Mivel a szerzőnek nem volt olyan kikötése, hogy csak férfi játszhatja őt, így hát én leszek Jérôme Bel. Ha már Don Juan nem lettem…