Akkor azt már hívhatjuk akár táncnak is – Interjú Csákányi Eszterrel

Akkor azt már hívhatjuk akár táncnak is – Interjú Csákányi Eszterrel

724 views
0

Csákányi Eszterre képtelenség nem odafigyelni, bármit csináljon is a színpadon. Számtalan szerepben mutatta már meg, hogy a vérében van a játék. Az Amikor találkoztam Barisnyikovval című előadásban – melyet idén nyáron szabadtéren, a Kultkikötő balatonföldvári játszóhelyén is megtekinthet a közönség július 7-én – egy idősödő balettmester bőrébe bújva mesél a tánc apropóján öregedésről, elfogadásról, és arról, milyen az, ha nagy árat kell fizetnünk azért, ami a lényegünk.

Emlékszik rá, mi volt az első élménye a tánccal?

Négyéves koromban láttam a Csárdáskirálynőt. Apám is játszott benne. Tele volt táncokkal. Az előadás végén felvittek a színpadra, én pedig állítólag fel-le rohangáltam azon a híres nagy lépcsőn. Két évvel később a szüleim beirattak egy tánciskolába. Polgári nevelést kaptunk a nővéremmel, része volt a zongoratanulás és a tánc is. Volt egy nagyon híres iskola akkoriban Budapesten, Mednyánszky Henriette és Feleky Kamillné Fini vezették. Ne egy mostani tánciskolára gondoljanak, ők sokkal inkább színpadi táncot tanítottak. 18 éves koromig jártam oda. A nagyanyám, aki eleinte minden órára elkísért, sokszor emlegette, hogy mindig mennyire vártam a héten azokat a napokat, amikor táncolni mehettem. A legkülönfélébb stílusokat tanították ott meg nekünk, volt például sztepp is, sőt, még különböző akrobatikus elemeket is tanultunk. Az iskola minden nyáron tartott egy nyilvános vizsgát, ahol mind felléptünk. A szüleim mesélték, hogy már hatévesen látszott, mennyire jól érzem magam és milyen tudatos vagyok a színpadon – miközben még piros szalag volt az egyik lábamon, hogy ne keverjem össze, melyik a jobb és melyik a bal. Egészen kis koromban megéreztem, hogy a színpad olyan hely, amit szeretek.

A kis táncosok (Csákányi Eszter a jobb oldalon)

Mégsem a tánc irányába indult tovább.

Indultam volna én, csak nem kellettem. Elmentem felvételizni a balettintézetbe, de kirúgtak, mert szakemberek ültek a bizottságban, és látták, hogy ez a lány hamarosan más alkat lesz. Vékonyka, törékeny gyerek voltam, akkoriban kezdtem el erősödni, amikor felnőtt nővé váltam. Egy táncpedagógus tökéletesen látja az alkatot. Elugrálhattam volna ott még két évet, de pontosan tudták, hogy semmi értelme. Hajlékony voltam, de alkatilag nem voltam rá alkalmas, hogy balett-táncos legyek. Ők látták ezt.

Fájhatott ez a döntés.

Borzalmasan szomorú voltam, nem is nagyon értettem én ezt még akkor. Nagyon fájt. De aztán megértettem, hogy így sem volt hiába a sok tánctanulás. Megalapoztam vele a testtudatomat, a véremmé vált, soha nem volt problémám a színpadon azzal, hogy hová tegyem a kezem, a lábam. És nagy segítség volt abban is, hogy tudjam, hol a helyem: kialakította a kötődésemet a színpadhoz, a fényekhez. Nem kellett évtizedekig keresgélnem, hogy mit is akarok csinálni az életben.

Színésznőként voltak fontos táncai?

A tánc maga volt fontos. Abban is nagy szerepe volt, amikor először felfigyeltek rám. Miután Kaposvárra kerültem, segédszínészként beálltam valami operettbe, és olyan energiákkal dolgoztam a zenére a színpadon, hogy egy perc múlva rólam szólt az a szám. Nagyon nagy előny volt a tánctudásom. Később az összes musicalfőszerepet eljátszottam a Csiky Gergely Színházban, a Chicagótól a Kabarén át a My Fair Lady-ig. Amikor Budapestre jöttem, kortárs táncot is táncoltam egy francia lánynál, ami rettentően izgatott. Amíg képes voltam ezekre a dolgokra, addig nagyon szerettem ezekbe beleállni.

Amikor találkoztam Barisnyikovval (fotó: Szkárossy Zsuzsa/6szín)

Mit ad a tánc az élethez?

Sajnálom azokat, akik gátlásosak, és hiába hallják a pulzáló ritmust, nem mernek megmozdulni. Ha az ember a zenére mozog, az nagyon felszabadító és kifejező tud lenni. A Barisnyikovban sokat beszélek arról, hogy tulajdonképpen minden tánc. Mindegy, hogy hogyan hívjuk. Nem az a lényeg, hogy hányat lépünk és milyen irányba, hanem hogy van egy erő, amit a zene kivált bennünk, és azt beletehetjük a mozgásba. Érdemes mozogni zenére – és akkor azt már hívhatjuk akár táncnak is.

És érdemes nézni is a táncot. Percenként tud fejlődni ez a műfaj, nagyon friss, gyorsan változik, képes a megújulásra, remek módja annak, hogy az újabb és újabb generációk kifejezhessék magukat. A tánc halad a korral, ugyanolyan gyors tud lenni, mint most a világ. Régóta nagy szerelmem Pina Bausch, láttam őt táncolni, a művészete közel áll hozzám. Ő ugyan már meghalt, de a színháza él tovább, látom a munkáikat: elképesztő gyorsasággal fejlődnek, miközben viszik tovább a filozófiáját.

Miért éppen most született meg önben egy táncos előadás ötlete?

A Barisnyikov a pandémia eredménye. Azt egy ideje már éreztem, hogy szívesen csinálnék még egy önálló estet. Azonnal tudtam azt is, hogy mit nem akarok – általában ezzel szoktam hamarabb tisztában lenni. Nem akartam gyönyörű női sorsokról mesélni és nem akartam megint csak énekelni sem, ezeken már mind túlvagyok.

Barisnyikovval valóban találkoztam személyesen, évekkel ezelőtt, amikor meghívta New Yorkba a Titkaink című előadást. Majdnem egy hónapot töltöttünk ott Pintér Béla társulatával, többször találkoztunk, beszélgettünk, meglepő dolgokat mesélt. 70 év körül járhatott akkor, tele elképesztő tehetséggel és energiákkal. De a 70 év mégiscsak 70 év. Voltak még önálló estjei, de azokon többet beszélt már, mint mozgott, egy másfél órás előadáshoz több mint 3 órát kellett bemelegítenie. Erős élmény volt ez a találkozás. Ott motoszkált bennem, hogy kezdeni kellene vele valamit. A pandémia alatt aztán megkérdeztem Bíró Bence barátomat, aki nagyon jó dramaturg, hogy érdekelné-e őt ez az ötlet. Ő vetette fel, hogy Barisnyikov történetét össze lehetne kötni Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című könyvével: mindketten táncosok, emigráltak, ki kellett játszaniuk politikai rendszereket (egyiküknek a KGB-t, másikuknak a Securitatét), sok hasonlóság van a sorsukban. Olvastam már korábban én is könyvet, láttam azonnal, hogy ez egy izgalmas párhuzam. Így született meg ez a fiktív történet, amelyben én egy idősödő balettmester vagyok, bizonyos mértékben átvéve Johanna szerepét és történetét, és elmesélem, hogyan találkoztam Barisnyikovval. Az előadás éppúgy szól a táncról, mint az öregedésről. Szép anyag.

Csákányi Eszter és Mihail Barisnyikov

Miért volt önre ilyen nagy hatással Barisnyikov?

Amikor belép egy szobába, nem lehet őt nem észrevenni. Mindenki odakapja a fejét. Okos és modern, elképesztő egyéniség. Egy klasszikus balett-táncos, aki egyúttal friss, képes haladni a korral, és őrületesen táncol kortárs táncot is. Rengeteg videót néztem róla, régóta figyelem őt, elképesztő, mennyire zseniális.

Eleve már az hihetetlen, hogy eljött a Titkainkra. El tudsz képzelni Amerikában egy embert, aki eljön megnézni a Szkénében egy előadást, amit Pintér Béla rendezett? Az csak egy különleges ember lehet, aki Magyarországra ezért elutazik. Ráadásul inkognitóban. Még mi sem tudhattunk róla, hogy itt van. Nem engedte. Magyar Éva, Londonban élő színésznő is aznap nézte az előadást. Ő is táncos, jól tudta, ki az a Barisnyikov. Megvárt a végén, és azt kérdezte: ’Tudod, ki ült mellettem? Barisnyikov!’ Mondom, menj te a fenébe. Aztán csak felhívtam Szilágyi Marit, hogy ez létezhet-e. Ő pedig azt mondta, igen. Barisnyikov valóban csak ezért az előadásért ideutazott, de mi nem tudhattunk róla. Megnézte titokban a Titkainkat, aztán azonnal haza is ment.

Csodálatos élmény volt, hogy később meghívta New Yorkba az előadást, imádtam. Amikor egy fogadáson először odajött hozzám, az volt az első mondata, hogy miért nem hagytam fenn a bajszomat – a Titkainkban ugyanis egy férfit játszom, Pánczél Györgyöt. Ezzel a felütéssel indul az Amikor találkoztam Barisnyikovval című előadás.

Egy monodráma alapból színészpróbáló feladat. Itt ráadásul nem csupán a szöveggel kell egyedül megküzdeni, de fontos elem a koreográfia is.

Az kiderült már évek alatt, hogy szeretem ezt a műfajt. Nem minden színész van ezzel így. Ez egy nagyon nehéz műfaj. 80-90 percig egyedül fenntartani a feszültséget – erre nem mindenki képes. De ez nem vesz el senkinek a tehetségéből. Vagy tudja, akarja ezt valaki, vagy nem. Én nagyon szeretek ilyenformán kitárulkozni.

Nehéz ez a darab. Egy balettmestert játszom, akinek kell, hogy legyen tartása. Nagy munka van abban, hogy mindez természetesnek hasson. Úgy néz ki, mintha végig nagyon laza lennék, miközben egy átgondolt koreográfiát követek, ami hatalmas meló.

A táncosok nagyon ki vannak szolgáltatva az életkoruknak. Hiába lesz belőlük 40 éves koruk után remek koreográfus, egy bizonyos kor felett sokszor még annak sem hívják őket. Nem egyszerű ez, de ezzel együtt csinálják. Az előadás a táncon keresztül mesél a női sorsról, az öregedésről, arról, hogy van-e értelme csinálni valamit úgy, ha előre lehet tudni, hogy hamar vége lesz. Nagy dolog, hogy ezt meg tudtam csinálni, és bízom benne, hogy még jó ideig lesz hozzá erőm. A lábamat fel tudom emelni, az még megy. De egyedül nem lettem volna ehhez elég, a produkció értékes csapatmunka eredménye. Rozs Tamás és a csellója minden előadásban közreműködik, ott van velem a térben. Kálmán Eszter készítette a jelmezt és a díszletet, Bodor Johanna találta ki a koreográfiát, Bíró Bence írta a szöveget, és mindnyájan rendezők is voltak egyben. Gergye Krisztián is segítette a produkciót. Lovass Ágnes vigyázott ránk és összefogta az egészet, a 6szín pedig befogadta.

Amikor találkoztam Barisnyikovval (fotó: Szkárossy Zsuzsa/6szín)

Legközelebb a közönség július 7-én láthatja az előadást Balatonföldváron, a Kultkikötőben. Más lesz ott, szabadtéren játszani?

Jó az a hely, ahová visszük, én magam is láttam már ott előadást. Bensőséges, intim, illik ehhez a történethez. A szabadtér nem egyszerű, az egy egészen más műfaj. Ezt alaposan megtapasztaltam, amikor a kaposvári színházzal tíz éven át játszottam nyaranta Balatonbogláron. Nézőként és színészként is szeretem a szabadtéri színházat. De azért az fontos, hogy a minőség ott is megmaradjon.

Milyenek voltak azok a régi boglári nyarak?

Mindegyik nyári előadás ott lett kitalálva, soha nem az előző évad repertoárjáról vittünk darabot. Mindig oda lett próbálva, oda lett megálmodva a díszlet. Leköltöztünk egész nyárra és dolgoztunk, mint az állat. A próbákon nem a napozásról szólt a színpad, hanem a munkáról. Csodálatos előadásokat csináltunk Bogláron. Játszottunk fajsúlyosabb darabokat is, az Übü királyt például, vagy az Alkésztiszt, Euripidésztől – azokon is mindig tele volt a nézőtér, imádta a közönség. A Leonce és Lénára is nagyon emlékszem: tízszer adtuk elő és tízszer mosta el az eső az előadás második felét. De ennek is volt valami rettentő nagy bája. Bár egy idő után azért elkezdtünk gyanakodni, hogy mi van, ha ez nem véletlen…

A szerzőről