A kis Franciose és Antoine egy francia vidéki bentlakásos iskolába jár, ahol a szüleik minden hétvégén meglátogathatják őket. Franciose mamája egyik vasárnap lekési a hazafelé induló utolsó vonatot. Antoine papája felajánlja, hogy visszaviszi őt Párizsba kocsival. Claude Lelouch 1966-os Egy férfi és egy nő című filmjében többek között arra keresi a választ, hogy milyen lehetőségek bujkálnak egy véletlen találkozásban. Miről beszélget két ember egy autóban Párizsig? Min múlik, hogy kialakulhat-e szerelem egy találkozásból? Hogyan élnek bennünk a múltbéli sebek?

A Férfi és nő 4X című előadás az Oscar- és Arany Pálma-díjas filmklasszikus alaphelyzetét gondolta tovább és vitte színpadra. Az Összpróba és Kultkikötő Produkció előadását októberben Balatonbogláron és Alsóörsön már megtekinthette a közönség, a budapesti bemutató pedig december 19-én lesz, a 6SZÍN-ben. Az előadás írójával és rendezőjével, Rusznyák Gáborral beszélgettünk.

Claude Lelouch filmje a korszak szinte összes fontos filmes díját begyűjtötte. Mi a legnagyobb ereje Anne és Jean-Louis történetének?

Mielőtt nekiláttunk volna a munkának, újra megnéztem a filmet. Váratlan élmény volt, mert nem így emlékeztem rá, meglepődtem, hogy mennyire összetett alkotás, mennyi filmes nyelvet használ egyszerre. Ráadásul két nagyon jó színész játszik benne, Anouk Aimée és Jean-Louis Trintignant.

Sok rétege van a történetnek. Az alaphelyzet tulajdonképpen egy klisé: egy férfi és egy nő találkoznak egymással. Láttunk már ilyet. De az előtörténetük, a mód, ahogyan a múltjuk egyre jobban kibomlik a néző előtt, nagyon szerteágazó és talányos. Valahogy az egész életük kulminálódik ebben a találkozásban.

Az is nagyon izgalmas, hogy az egyik karakter filmezéssel foglalkozik, így van a történetnek egy önreflexív síkja. Ezt is megpróbáltuk átültetni az előadásba.

Hogyan találtatok rá erre az alaphelyzetre?

Simon Zoli, az előadás férfi szereplője hozta az ötletet. Láng Annamarival még a koronavírus-járvány intenzív időszakában csináltak egy kétszereplős, konyhában beszélgetős sorozatot, annak keresték valamiféle folytatási lehetőségét. Így akadtak erre a történetre. Én pedig tovább fűztem: legyen négy páros, négy találkozás, és azok a négy évszakhoz kötődjenek. Zoli mellé végül Mészöly Anna csatlakozott női szereplőként.

Mind a négy történetben az az alapszituáció, hogy két veszteséggel érkező ember kényszerűségből találkozik egy helyen – esetünkben egy buszmegállóban –, ahol elindul közöttük egy beszélgetés. Huszonvalahány perc múlva érkezik a busz, ennyi idejük van arra, hogy kiderüljön, tudnak-e, akarnak-e kapcsolódni egymáshoz. A történeteiken keresztül kicsit azt a kérdést is boncolgatjuk, hogy vannak-e az életben véletlen találkozások. És egyáltalán: létezik-e olyan, hogy véletlen?

És? Létezik?

Azt hiszem, nem; pontosabban, amit mi annak gondolunk, az nem az. Van egy tervező elv, amely nagyon sok esetleges dolgot használ ugyan, de van. Ha az ember a világegyetembe néz, akkor látja, hogy működik benne egy nagyfokú improvizatív szertelenség, mégis látunk olyan fizikai jelenségeket és összetartó erőket, amelyek mégiscsak valamiféle struktúrába teszik ezt az egészet. Csak nem biztos, hogy ezt a mi érzékelésünk jól dekódolja. Utólag sokszor érezzük, hogy értjük, mi miért történt, mi hová vezetett. Általában visszafelé tudjuk csak ezeket a dolgokat jól felfejteni, az a ritkább, ha valakinek előrefelé is megy.

De az is lehet, hogy mindez csak vágy, hogy csak szeretnénk, ha lenne valamilyen rendező elv, valami vakvezető ebben a tévelygésben, ami az élet. Hiszen senki nem tudja, miért van ez; itt vagyunk, megesszük a bolygót, de hogy mindennek mi a célja, azt nem látjuk. A céltalanság pedig idegesítő.

Simon Zoltán és Mészöly Anna is négy-négy különböző szerepet játszik az előadásban. Színészpróbáló feladat.

Annának és Zolinak nincs könnyű dolga. Több szerepbe is belebújnak, húsz-huszonöt perc alatt kell megmutatniuk, kibontaniuk egy karaktert. Tudniuk kell jól szétválasztani az alakokat, megtalálni, hogyan tudnak máshogy, de ugyanolyan hitelesen megmutatkozni. Fontos, hogy a karakterek különbözősége ne csak külsőségekben mutatkozzon meg. Másfél órán keresztül csak ők ketten vannak a színpadon, így szinte alig kapnak rajtuk kívülálló segítséget ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsák a nézők figyelmét.

Írás közben, ahogy csak tudtam, próbáltam segíteni nekik. Sokat dolgoztam azon, hogy mindegyik történet önmagában is izgalmas legyen, ugyanakkor legyenek bennük olyan összefüggések, amelyek összekötik őket. Az volt a nagy kihívás, hogy a szöveg jól működjön – egy ilyen színpadi helyzet működtetése rendezőként nem egy ördöglakat. Sokszor dolgozok úgy, hogy átírom a darabokat, de az ritka, hogy ennyire a semmiből építsek fel egy szöveget. A filmből az alapötleten túl nem emeltünk át semmit, annak egyetlen mondata sem hangzik el a színpadon. Jelentős részben a saját történeteinkkel dolgoztunk, a karakterek részben belőlünk, részben az általunk ismert emberekből építkeznek.

Azt mondtad, akárcsak a filmnek, az előadásnak is van egy önreflexív síkja…

A négy páros egyik tagja mindig kötődik a színházhoz, ráadásul éppen ezen, a Férfi és nő 4X című előadáson dolgozik, zeneszerzőként, díszlettervezőként, jelmeztervezőként vagy dramaturgként. A jelenetekben néhány mondat erejéig szó esik arról, ki-ki hogyan éli meg a próbafolyamatot, hogyan gondolkodnak róla, mit tudnak hozzáadni a készülő előadáshoz. Direkt nem akartam, hogy a néző színész- vagy rendezőkaraktert lásson viszont a színpadon, inkább olyan színházi szakmákat szerettem volna megmutatni, amelyek kevésbé ismertek. Olyasmi helyzet ez, mint amikor egy másik emberről kialakul egy első benyomásunk: nem látjuk ilyenkor a hátteret, nem tudjuk, ott van-e mögötte egy család, egy tragédia, egy rossz nap… Amikor a nézők eljönnek a színházba, sok mindent nem gondolnak az előadás mögé – ahogyan filmnézés közben sem szoktunk azon gondolkodni, hogy a színészek előtt ott egy kamera, a kamera túloldalán pedig ott áll vagy ötven ember. Ez persze nem baj, de szerettem volna kicsit elhúzni a függönyt, és megmutatni a színház rétegzettségét, hogy mi van a színpadon és a színészeken túl.

Rendezőként téged mi foglalkoztat leginkább mostanában?

Egyfelől vannak történetek, amik érdekelnek, másfelől ott van a formával való játék, az, hogy a színházban mit lát érvényesnek az ember. Engem mindig az érdekelt, hogy egy valóságos kiindulási helyzetet hogyan lehet a legszélsőségesebb költőiségbe vagy szürrealitásba elvinni, hogyan lehet kibontani úgy, hogy ne maradjunk meg abban a kisrealista dologban, amelyben a színházat jellemzően megszoktuk.
A színház mindig itt és most van, arra reagál, azzal foglalkozik, ami körülöttünk történik, az pedig mindig nagyon őrületes és kaotikus, néha gyönyörű, néha fájdalmas. A mai világunkban már nem szaladgálnak nagy shakespeare-i hősök. De vannak közösségek, azokon belül pedig emberek, olyan hétköznapi problémákkal, amelyeket lehet, hogy már ezerszer elmeséltek színpadon, de még akkor is lehet róluk valami újat, valami nagyon is érvényeset mondani.

Milyen előadásokat láthatnak még a nézők a te rendezésedben ebben az évadban?

December 18-án mutatjuk be a Radnótiban Szálinger Balázs Kályha Kati című drámáját. Tizenhat éve nem dolgoztam itt, ez egy nagyon jó kaland. Ráadásul egy izgalmas kortárs drámát rendezhetek – amit átírni sem kell, mert van neki egy élő szerzője, akit meg tudok kérdezni, hogy ’te azt miért írtad oda’, amire ő vagy azt mondja, hogy ’hát nem tudom, ez jött’, vagy mond róla valami mögöttest. Élvezem, hogy ezt a szöveget kell érvényes, hiteles színházi formában továbbadnom a nézőknek. Bonyolult, összetett történet, ami közvetve Trianonról mesél, egy kisváros lakóin át láttatva az összefüggéseket. Sok szál, sok ember, jó feladvány, remek szereposztásban. Tavasszal a szombathelyi Weöres Sándor Színházban mutatunk majd be egy David Mamet-darabot, után pedig, ha minden igaz, egy operarendezés van kilátásban. Vidéki színházcsinálóként hozzá vagyok szokva ehhez a műfaji változatossághoz. Jó dolog ez, frissen tartja az embert.