Amikor reggel a novemberi szitáló esőben munkába menet nem tudjuk eldönteni, hogy a ködöt vagy a hideget utáljuk-e jobban, jó ránézni egy nyaraláson készült posztra vagy képre, hogy melegség töltsön el mindannyiunkat. De miért olyan kellemes Balatonra gondolni, bárhol is élünk? Mit vált ki belőlünk a Balaton-érzés és mit jelent számunkra a Balaton? Erre válaszolnak vendégeink, jógaoktató, festő és rajzművész, kutató és még sokan mások.
Szerintem nincs köztünk olyan, aki ne gondolna vissza a gyönyörű nyári napokra, amikor törölközőn csukott szemmel fekve süttetjük a hasunkat, vagy a strand zsibongásán át próbáljuk kitalálni, hogy a közelünkben lévők kürtős kaláccsal vagy lángossal tértek-e vissza, avagy csak fülhallgatónkon keresztül valami jó zene hatására elszenderedünk egy frissítő úszás után. Igen, ez a gondolatsor valószínű, hogy a legtöbb ember számára a Balaton képét idézi meg.
De lehet ez egy adriai-tengeri kép, vagy egy Tisza-tavi kép, esetleg Florida vagy Thaiföld, de a balatoni képnek valamiért egész más a hangulata. Miért van ez? Gyerekkori kötődés, kedves nosztalgia, megszokás, hazaszeretet? Mi állhat a balatoni életérzés mögött?
András (Szentendre)
Szoboszlay Andrást nem kell bemutatni, a Partlap olvasói már ismerhetik, írtunk róla már az elmúlt évben. A budapesti Vörösmarty téren értük utol, ahol a karácsonyi vásárban kínálja portékáit.
Nekem a Balaton felnőttkori szerelem. A legfőbb kapocs Almádiban a tavalyelőtt 104 évesen elment nagymamámon keresztül alakult ki. Nagyon sokszor látogattam, családdal, gyermekeimmel és gyakran csak egyedül is.
Minden alkalommal lemegyek a partra és belefeledkezem az ezerarcú víz látványába. S bár nagyon szeretek fürödni is, de elsősorban a látvány miatt vagyok elvarázsolva.
Ezért kezdtem festeni is ezt az állandóan változó utolérhetetlen hangulatot, amit más vízfelületnél sosem láttam még. A teremtés óriás palettája millió színnel.
Réka (Bologna)
Ha belegondolok, kevés olyan helyszínt tudnék mondani, mely olyannyira meghatározó lett volna az életemben nyaralás, pancsolás, szüretelés, vagy éppen hólapátolás szempontjából, mint a Balaton. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan hely, amely kisbaba koromtól kezdve gimnáziumon, egyetemen, első munkahelyeken, és immáron külföldre való költözésen végigkísért.
Rengeteg emlék, íz, naplemente nézés, kirándulás, teraszon üldögélés és gyerekkori barátság jut eszembe a „magyar riviéráról”.
Ami pedig még inkább különlegessé teszi a Balcsit, az- és azt gondolom, ez a legfőbb ereje,- hogy minden évszakban más arcát mutatja. Családi hagyomány, hogy a Balatont bizony nem csupán negyven fokban, tipikus görögdinnye -evős hetekben látogatjuk, hanem akkor is, amikor a természet elcsitul, úgyszólván hibernálja magát a következő szezonig. Emlékszem, amikor télen mentünk le a nyaralóhoz, főleg középiskolás koromban, a házhoz vezető út olyan volt az érintetlenül leterített, frissen ropogó hótól, mintha egy vastag, fehér terítőt dobtak volna rá. Húgommal serényen lapátoltuk a havat, miközben nagymamám szedegette elő a még Pesten csomagolt tízóraikat. Valahogy sehol máshol nem esett olyan jól a rántott húsos szendvics és forró kakaó, mint abban a metszően hideg, tiszta, téli levegőben. Nagyvárosi gyermekként mindig is biztonsággal, egyfajta megnyugvással töltött el a balatoni ház látványa, melyet nagyszüleim építettek. Miután megtörtént a megérkezés, annak gondos készületeivel, lementünk a strandra meglátogatni a vizet: amint végigsétáltunk a part mentén, néztük a nyári pompáját vesztett nádast, a zordul magára hagyott Balatont, benne a kacsákkal és hattyúkkal, akik mintha megérezték volna jöttünket, kis étel reményében kecsesen eveztek felénk. A Balatonnál nem csupán konkrét pillanatok, hanem az érzékek is felerősödtek: a mai napig emlékszem, hogy esténként, a falu kéményeiből áradó füst szag terítette be az egész környéket. Amikor megéreztem, azt képzeltem el, hogy valahol bent a házakban, most éppen együtt gyúrhatja valaki a tésztát a családjával, vagy a kandallónál melegedhet egy forró bögre teával. Jelenleg Olaszországban lakom, teljesen más életvitel, kultúra és klíma, de bármikor, amikor megérzem itt is a füst szagát, rögtön a sötét falu jut eszembe, a köd, ami az utcákon terjengett, amikor esti sétámra indultam. A Balaton, és itt kiemelten Vonyarcvashegy, valahogy mindig is egyfajta mesevilágként élt, és a mai napig él is a fejemben, olyan helyként, ahol a gesztenyefák hatalmas lombjai összeérnek, ahol kivehető az összes csillag az éjjeli égen, ahol tiszta a levegő, és ahol lehetőségünk van lecsitítani az elménket, ismét kapcsolódni a természethez, és legfőképp magunkhoz.
Írisz (Balatonalmádi):
Tölgyesi Írisz jógaoktató Balatonalmádiban tart nyaranta szabadtéri jógát, reméljük, jövőre is így lesz. Addig is Budapest és Balatonalmádi között ingázik, hogy vele jógázhassanak vendégei.
Nekem a Balaton az otthon, a nyugalom és a szabadság és a feltöltődés. Szeretem a távolból szemlélni, szeretek belemerülni. Egyszerűen nem tudom megunni. Van, amikor a víz színe óránként képes változni, nincs két egyforma naplemente, és megannyi történetem van, ami magyar tengerhez köt. A családom nem volt az a “heverjünk egész nap a strandon és együk végig a büfésort” típus. Felpattantunk a bicajra egy szál fürdőruhában, még törölközőt sem vittünk magunkkal. Letekertünk a vízhez, beleugrottunk, úsztunk, aztán vissza a biciklire és irány haza. 
Az első igazán merész kalandom is egy balatoni éjszakai fürdőzéshez kapcsolódik, ahogy dédnagymamám szokta mondani, “azt sosem felejtem el”. Egy étteremben dolgoztam késő estig, zárás után a fűzfői strandon kötöttünk ki. Forró nyári éjszaka volt, ledobáltuk a ruháinkat és meztelenül berohantunk a sötét hullámokba. Mire kijöttünk hatalmas szél kerekedett és befújta a vízbe a ruháinkat.
A közelmúltból is különleges emlékeket őrzök. SUP oktatóként egy naplemente túrán voltunk a budatavai strand magasságában, leültünk a deszkákra és bámultuk a narancssárga eget. Egyszer csak az egyik túrázó megszólalt: “Írisz akkor neked tulajdonképpen ez az irodád?!” És a közeli öbölre mutatott. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy tulajdonképpen IGEN!
A legutóbbi balatoni élményem szakmai jellegű és az idei nyárhoz kötődik. Jógaoktatóként már sok izgalmas helyen megfordultam, de a legcsodásabb alkalmak mégis azok voltak, amikor SUP jógáztunk a Balatonon, vagy a parton, a víz közelében gyakoroltunk. Ide sorolnám a jóga brunchot is, amit a Három Majom csapatával dobtunk össze. A legnagyobb öröm számomra, ha az egészségmegőrző programjaim alkalmával másoknak is megmutathatom, milyen fantasztikus hely a Balaton és környéke.
Judit (Budapest)
Esőben, hóban, szélben, nagykabátban, negyven fokban; Balaton. Ha öröm, ha bánat; Balaton. Valami megmagyarázhatatlan, zsigeri érzés vonz ide. Talán gyermekkoromba szívtam magamba ezt a kötődést, a végtelennek tűnő víz mellett, a bográcsban sült, azóta sem érzett krumpli és hús illatával, ízével. Azzal az életérzéssel, hogy hétvégén megyünk a Balcsira, és a sírva-nevetős, ráeszméléssel, hogy apukám ott felejtett a kővágóörsi kocsmában, miközben elmélyülten néztem, hogyan repülnek a golyók a billiárdasztalon, amit épphogy felértem. Ez mind a Balaton.
És nyugalom, béke, csend, erő, varázs, csoda. Úgy érzem, itt itthon vagyok.
Balaton… van, akinek egy kék folt a térképen, másoknak a dal szerinti Riviéra, a magyar tenger, és még többünknek az emlékek tengere. Emlékek, amikben megmártózhatunk, sőt, sokkal mélyebbre merülhetünk, mint magában a Balatonban. Nekem a Balaton a lemenő nap csillogása a bélatelepi strandon a gondtalan kamasz-nyarak során; a kézműves fagylalt íze a szigligeti „meseházak” tövében; vagy épp a panoráma a Szent György hegyről. Csupa szívet-lelket melengető emlék, amelyek a télbe forduló, borongós napokon be-befurakodnak elménkbe, és hosszabb-rövidebb időre nosztalgiázni hívnak. 
Az esetek többségében mindezzel nincs is semmi gond – még elvesztegetett időnek sem nevezném, mivel egy kis mártózás a nyári nap melegének emlékében üdítőleg hathat, amely után energikusabban térhetünk vissza feladatainkhoz. Ma már több kutatási eredmény is elérhető, amelyek a nosztalgia pozitív oldalára hívjak fel a figyelmet, például, hogy hozzájárul mentális jóllétünkhöz, növeli önbizalomszintünket, vagy épp segít a valahová tartozás érzésének felélesztésében – ami különösen előnyös a kicsit szomorkás, magányos őszi napokon. Ezen túl a nosztalgia ráébreszt, hogy életünk, akármilyen rohanó, vagy épp összemosódóan egyhangú időnként, valójában egy komplex történet, megannyi múltbeli fényponttal – és potenciálisan még több jövőbeli élménnyel, amire előre tekinthetünk akkor is, amikor mindez épp elérhetetlenül távolinak tűnik.
Ugyanakkor, ahogy a szálka a sült hekkből, úgy a nosztalgiázás is torkunkon akadhat, ha habzsoljuk. Pontosabban, a jelenlegi tanulmányok tükrében nem mindegy, milyen szemüveget veszünk fel a fogyasztásukhoz: amennyiben hálával gondolunk vissza ezekre az önfeledt időkre, és ráeszmélünk, milyen szerencsések is vagyunk, hogy valaha átélhettük azokat, a nosztalgia vidám arca mosolyog vissza ránk megannyi pozitív hatásával együtt. Svetlana Boym, a téma szakértője ezt reflektív nosztalgiának nevezi, szöges ellentétben a „resztoratív” nosztalgiával, amelynek alanya inkább veszteségként éli meg ezeket az emlékeket, arra helyezve a hangsúlyt, hogy mindez már megtörtént, nem újraélhető – noha az illető ilyenkor sokszor mindent megtesz, hogy visszaállítsa az emléket, a legtöbb esetben sikertelenül, ami csak fokozza a csalódottságot. Ha ezen a sötétebb szemüvegen keresztük szemléljük emlékeinket, a nosztalgia negatív arcával találkozhatunk. Épp ezért fontos, hogy a tudat, hogy ezek az emlékek már megmásíthatatlanak, megtörténtek, ne negatív érzelmekkel töltsön el – hanem annak értékelésével, hogy ezek a mi emlékeink, a lenyomatai egy élettörténetnek, amit jelentéssel, jelentőséggel teli fejezetek töltenek meg – legyen szó egy Balaton parti esküvőről, vagy épp egy felejthetetlen gombóc fagylaltról. Elvégre nem az számít, hogy mi éleszti fel bennünk a nosztalgia érzését, vagy, hogy milyen fontos a felidézett emlék a saját történetünkben… sokkal inkább az, hogy ezek az emlékek képesek feltölteni, és a reflektív nosztalgia lencséjén át segítenek még inkább várakozással tekinteni a jövő irányába – amire különösen nagy szükségünk van a téli hónapokban, amikor a Balaton parti napozás még lesújtóan sok lapozásra van a naptárban.
A borítókép Szoboszlay András munkája.
A szerzőről
