A Nemzeti Kulturális Alap segítségével jött létre az a program, amely szombaton Balatonbogláron zajlott. Az immár harmadik, záró esemény címe Balatonboglár, az alternatív művészetek színtere volt. A beszélgetés egyik nagy előnye, hogy online térben élt életünkben végre élő emberek beszélgetését volt módunk hallgatni, ráadásul egy hangulatos, egyedi helyen, a Bábel Camp területén.

A Boglár Élő Emlékezete című beszélgetés harmadik epizódja zajlott le szombaton Balatonbogláron,  Balatonboglár, az alternatív művészetek színtere címmel a Helyiérték Egyesület szervezésében. Három meghívott alkotó elevenítette fel a kápolna galéria megalakulását és egyben megszűnését is. Haris László fotóművész, Szemadám György, Munkácsy-díjas festőművész, író-rendező kiváló művész és Nádorfi Lajos, a boglári születésű Balázs Béla-díjas operatőr beszélgetett, akinek életpályája összekapcsolódott azokéval, akik a fiatalságuk egy töredékét a kápolnadombhoz kötötték.

Dóri Éva, a projekt főszervezője moderálta az eseményt, amely Kápolna alkotócsoport megalakulásának részleteivel ismertette meg a jelenlévőket. Az  1970-es megnyitótól indulva, és az alkotócsoport tagjainak megismertetésén át az 1973-as megszűnés okairól beszélgettek az eseménynek helyet adó Bábel Camp programszervezőjével is, Nagy Gézával, aki a Veszprém 2023 Európa Fővárosa programon belül a Balatonboglár 50 programmal foglalkozik.

Dóri Éva elmondta, hogy az apropója a beszélgetésnek az volt, hogy a hatalom megbélyegezte a kápolna tárlatokban zajló események emlékezetét, és azok a folyamatok, amik az elmúlt hónapokban itt zajlottak a helyi emlékezet feltárás kapcsán, rávilágítottak arra a problémára, hogy ideje átkeretezni, másik oldalról megvizsgálni azt a narratívát, hogy a balatonboglári kápolnában  1970 és ’73 közötti események milyen értéket képviselnek, és a helyi lakosoknak az ahhoz való kapcsolódása, tapasztalata, élő emlékezete megragadható-e még és ha igen, az kerüljön megörökítésre. Tehát egy kis időutazásra invitálta a hallgatóságot és a résztvevőket, hogy lássuk, milyen volt Balatonboglár község akkoriban.

Fotó: Rátkai Zsófia/ Partlap

Ezután Haris László fotóművész bemutatta a boglári kápolnatárlatok megalakulását, az előzményekre és a légkörre koncentrálva, amely körbevette 1970-ben Budapestet és Balatonboglárt is. A mai Kék Kápolna, hajdani Körmendi-kápolna annak idején régóta használatlanul állt, mindenféle emberek megfordultak benne, a község számára egy kellemetlen hely volt, amíg Galántai György képzőművész egy bérleti szerződést nem kötött az egyházközséggel. Műtermet akart nyitni, a paradicsomtermesztéstől kezdve a hely felhasználásának különféle ötleteivel foglalkozott, amikor találkozott Csáji Attilával és jó pár emberrel az alkotócsoport későbbi tagjaiból. A csoport tagjai között volt ’56-os börtönviselt, nemrég szabadult embert, volt, aki már 56 előtt már börtönbe csukott fiatal volt, akit azzal vádoltak 13 évesen, hogy meg akarja dönteni a Magyar Népköztársaság rendjét, katolikus pap, aki nem írta alá a béke egyezményt,  karnagy, akinek az államhatalom tiltása miatt állandóan nehezítették a munkáját azzal, hogy újra és újra munkaszolgálatra küldték. Majd a tagok, akik egytől-egyig kivételes alkotók voltak, zsenik a maguk módján, egy jól működő kiállítótér és műhely mellett döntöttek. Egyébként Pauer Gyula is köztük volt például, aki a pesti Duna-parton elhelyezett cipő emlékművet készítette.

A kápolna az 1970-es évek elején

Ezért tudták, hogy vigyázni kell, mert ezzel, hogy elkezdtek Balatonbogláron egy önálló, a hivatalostól független működést, az szemet szúr a hatalomnak és a hatalom ezt súlyosan büntetni akarja. Súlyos megtorlás esetén akár még börtönbüntetés is lehet Galántai György részére, aki a bérleti szerződést kötötte. Így létrehozták az alkotócsoportot, hogy a felelősség megoszoljon és ne egy emberen csattanjon. Az, hogy milyen büntetések jártak és miért, veszi át a szót Szemadám György, azt ma már nehéz megérteni a fiatalabb generációknak. Ott volt előttük egy szentendrei példa, egy ismerősüké, akit elvittek katonának és előtte elmentek megünnepelni, egy színpadon a főtéren elkezdték felolvasni a szürrealista verseiket, a járókelők meg elkezdtek nézelődni, lassítottak és egy arra járó rendőr. Ő úgy érezte, hogy már fenyegető a tömeg, ezért kért segítséget. Ha már jön segítség, akkor ott már feladat van, tömegoszlatás, igazoltatás, bebörtönzés. Egy embert azért fogták perbe például, mert csónakkal ment Szentendrén és cigarettát akart venni, bement a főtérre és látta, hogy ott valami van, fürdőnadrágban megállt és bámészkodott.

Tehát látták, hogy a hatalom eszelősen, aránytalanul reagál minden dologra 56 miatt. A szakállas, a hosszú hajú, a farmerban járó embert például meg-megverték a rendőrök. „Ezek a fiatalok csak valamilyen módon kiteljesíteni akarták magukat, mígnem a megbélyegzettek között találták magukat. Ők csak szabadságra vágytak, hogy önmagukat megvalósítsák. A hatalom egyelőre nem vette észre és csöndben volt”, meséli tovább Haris László.

Mivel a Kápolna-tárlatok csapata vasárnapokra programot is ígért, több fellépő is megfordult náluk. Nagy nevek, amelyekről azt hitték, hogy védelmet nyújtanak nekik. Ennek azonban az ellenkezője történt, ők „sározták be” őket. Egyik ilyen volt Weöres Sándor és neje, Károlyi Amy is, akik a fellépők között voltak. Az alkotócsoport számára nagy élmény volt, hogy első felkérésre vállalták a szereplést, egy délelőtti beszélgetést.  Szimpatikus volt Amy szerepe is, aki egyáltalán nem volt másodrangú férje mellett. Elhangzott, hogy Weöres Sándorról pár részlet is, például, hogy kis cigarettákat szívott, egyikről a másikra gyújtott. A fellépés utáni kis beszélgetés során szóba került, hogy élni azért valamiből kell, hogy van ez egy művész életében, kérdezték a költőt, aki azt mondta, hogy „Hát igen, a művész is szeret pénzt keresni, csak nem ér rá.”  Szemadám György Weöres Sándort illetően úgy fogalmazott, „legendás nyilatkozó volt, én egy barátommal folyamatos vitában állok a tekintetben, hogy Weöres vagy iszonyatosan naiv volt, vagy aljas és gonosz, mert mikor egy riporternő, aki azt mondta neki, hogy Drága Művész Úr, tudjuk, mennyire szereti a gyerekeket, azt mondta rá Weöres Sándor, hogy „Nem, kimondottan utálom őket.” Ilyen és ehhez hasonló részleteket tudhattunk meg művészekről.

Aztán a hatalom felébredt és megjelent cikk a kápolna-tárlatokról, valamint a képzőművészeket elkezdték megfigyelni, célszemélyek lettek. Például, a Fészek Művészklubban egyszer nagy ünnepi est volt, Weöres Sándor ötvenedik születésnapja alkalmából. Tele volt a klub, és az egyik sorban egymás mellett ültek néhányan az alkotók közül, majd észrevették, hogy a hátsó sorban ült egy illető, akit egyikőjük felismert, hogy megfigyelő, mert már volt dolga vele és ezúttal is jegyzetelt. Az is probléma volt a művészetükkel, hogy embereket nem ábrázoltak, viszont például egy kereszt motívumú festmény-sorozat kapcsán a horogkeresztet látták bele az alkotásba.
Majd elérkeztünk 1973-hoz, az utolsó évhez, amikor már látták azt, hogy még létezik ugyan a tárlat, de már felsejlett a vég. Voltak olyan szereplők is jelen, akik talán okot is adtak arra, hogy beléjük kötöttek a hatalmak. „Nekem nagyon ambivalens a viszonyom a balatonboglári kápolnához. Fontosnak tartom a kortárs képzőművészetben megkülönböztetni a destruktív és a konstruktív dolgokat, nem tudom, hogy nem szűrődtek-e be más hangok”, jelentette ki Szemadám György. Haris László hozzátette, „Én tudom, hogy szűrődtek be más hangok, sőt, a rendszer természete az, hogy fellazítjuk árulókkal, megbízott emberekkel.”
Az utolsó  akciójuk munkacíme az volt, hogy Rekviem a kápolnáért, ez még a működés idején volt, nem volt hivatalosan betiltva egyáltalán, viszont már felsejlett, hogy ez már nem az, amit ők csinálni akartak, hogy egy egységben, egymást megértve működő művésztársaság működjön a kápolnában. Ehelyett azt látták, hogy rengetegen vannak azok, akik ki tudja honnan jöttek, talán küldték őket, és már látták, hogy eljött az alkotócsoport létezésének vége.

Nádorfi Lajos a fiatalkoráról mesélt Balatonboglár és a kápolna kapcsán: „A kápolna akkoriban romos állapotban volt, lenéztünk és láttuk a szétesett koporsókat a csontvázakkal, volt olyan csibész osztálytársam, aki le is mászott oda.” Szemadám György hozzátette, „Mire mi odakerültünk, már mindent elhordtak onnan, nem volt ott semmi, ez csak a vádak összemosása volt (hogy ők tették tönkre – a szerk.), én néha még ott is aludtam.” Volt, aki csövesként ott húzta meg magát, ezért nem volt a helyi lakosok körében népszerű hely. Majd az operatőr az alkotótársakhoz fűződő munkakapcsolatáról mesélt még a Magyar Televízióban a Stúdió ’83, 84, 85, stb. létezése idején.

A beszélgetés nagyban hozzájárult a Balatonboglárról készülő kiállítás sikeréhez, amelyet majd ha minden igaz, majd Balatonfüreden tekinthetünk meg.

A Kápolna-tárlatokról megjelent korábbi anyagaink itt olvashatók:

Az Áramlatok, a Balaton kiállításhulláma napokon belül új tárlattal érkezik – PARTLAP
Az Áramlatok második kiállításáról beszélgettünk Konkoly Gyula festőművésszel – PARTLAP 
Kultkikötő Kápolnatárlatok: Két balatoni művész kiállításával indult a nyár Balatonbogláron – PARTLAP