Boribon, Kippkopp, a Kockásfülű nyúl. Generációk nőttek fel Marék Veronika kedves és szerethető karaktereivel, akik néha gondolnak egy nagyot, és a könyvek lapjain vagy a képernyőkön kívül is kalandozni hívnak kicsiket és nagyokat. A Boribon nyaral című bábelőadás évek óta nagy sikerrel fut a Kultkikötő játszóhelyein, idén pedig a másik nagy kedvenc, Kippkopp mutatkozik be a színpadon. Ennek apropóján beszélgettünk Marék Veronikával a gyerekmesék mögött rejlő titkokról és csodákról.

Hogyan született meg Kippkopp?

Mindig is szerettem kirándulni. Kamaszkoromban volt ezzel kapcsolatban egy nagyon meghatározó élményem. Amikor a kirándulásokon azt mondta a vezető, hogy pihenő, akkor az ember ott, ahol volt, elhasalt, és próbált a legjobb tudása szerint pihenni. Egy ilyen elhasalás alkalmából benéztem a füvek közé, és teljesen elámultam, hogy milyen kis világ van a fűszálak között… A fű alatt persze nem a lakótelepi nyírott gyepet kell érteni, hanem az erdők, a tisztások, a rétek füvét. Egy kis komplett univerzum volt ott: hangyák, meg csigák, meg bogarak…

Aztán amikor a gyerekeim kicsik voltak, és kellett nekik a mese, visszajött ez a fiatalkori élményem a füvekről, és elhatároztam, hogy csinálok erről egy könyvet. Igen ám, de hogyan mutassam be ezt a világot – mégsem rajzolhatom egy túrabakancs köré, amint éppen eltapossa a felét. Eszembe jutott, hogy kéne egy olyan lény, aki elég kicsi ahhoz, hogy barangolhasson ott. Gondoltam egérkére, békára, de aztán rájöttem, hogy velük az a baj, hogy ők tényleg ott élnek, nekik nincs ebben a varázslatos világban semmi különös. És akkor eszembe jutott a gesztenyebaba, amit minden magyar gyerek ismer. Kitaláltam egy olyan gesztenyebabát, amelyik nem penészedik meg, nem szárad össze, nem esik le a feje, hanem egy kis eleven lény, aki a kamrában szundikál, majd kimegy a rétre, sétálni és nézelődni a füvek közé, és mindenre rácsodálkozik. Ő lett Kippkopp. 

Aki mellé hamarosan megérkezett Tipptopp is…

Az első három könyv után (Kippkopp a fűben, Kippkopp a hóban, Kippkopp karácsonya – a szerk.) szólt a Móra Kiadó, hogy szeretne még folytatást. Az jutott eszembe, hogy kellene egy kislány…  Ebből lett a Kippkopp és Tipptopp. Nagyon jó, hogy ő is bejött a képbe, mert így létrejöhetett a Kippkopp gyerekei is, amiben már egy édes családot tudtam bemutatni. Egy ideig akartam a kipikopi gyerekekről is egy önálló könyvet készíteni, de ők annyira picik, hogy nem tudtam jól mesélni róluk – összetaposná őket egy szarvasbogár… De arról nem tettem le, hogy családként még legyen egy történetük – már átéltek közösen egy nagy árvizet, egy nagy szélvészt, kellene még nekik valami kaland. Mondjuk egy földrengés.

Mikor lett egyértelmű, hogy a gyerekkönyvekkel van feladata az életben

Sokáig nem tudtam, hogy mi legyek. Kitűnőre érettségiztem, azt akarták, menjek fizika szakra, magyar szakra… Mindenhová felvettek volna, én viszont nem tudtam, mi akarok lenni. Elmentem előbb kirakatrendezőnek, aztán az Állami Bábszínházba segédszínésznek. 26 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy nekem az a feladatom, hogy mesekönyveket írjak és rajzoljak. Ennyi idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, miért is vagyok, és elkezdtem írni, rajzolni, és társasjátékokat készíteni. Lassan érő típus vagyok.

Melyik karakter született meg először?

Aki elolvassa az életrajzomat, azt hihetné, hogy az első könyvem A Bem téri gyerekek, de a valóságban ez egy kicsit máshogy történt… A Boribon, a játékmackó volt az a könyv, ami elsőként megszületett. Máig emlékszem rá, ahogy 1955-ben egy éjszaka alatt megrajzoltam. Megmutattam a Mórának, tetszett is nekik, viszont mielőtt kiadták volna, ki akarták próbálni, hogy tudok-e csinálni egy másodikat. Ha igen, akkor azt kiadják, és ha tetszik a gyerekeknek, jöhet a Boribon is. Nem akartak egykönyves tehetséget felkarolni. Így végül ez a második könyvem, A Bem téri gyerekek lett a belépőjegy a gyerekirodalomba.  

A kiadó nagyon biztosra ment. 

Még annál is jobban: a Boribon, a játékmackót például még gyerekpszichológushoz is elküldték, aki nagyon jó véleményt adott róla, utána jelenhetett csak meg. Fontos elmondani, hogy ez a Boribon nem azonos azzal, akit ma annak ismerünk, csak én ugyanazt a nevet adtam nekik – ez az első Boribon egy plüssfigura volt, és két fiú volt a tulajdonosa. Amikor újra mackós mesét írtam, tudtam, hogy a Boribon, a játékmackót úgysem adjuk ki többet, és úgy döntöttem, felhasználom ezt a nevet ismét, mert annyira aranyos. Így lett Boribon az Annipanni szőrös, valódi mackója. 

Mi jön hamarabb: a rajz vagy a történet?

Egyszerre szokott megszületni… Elkezdek firkálni egy papíron rajzokat, arckifejezéseket, és írok bele szavakat is, olyanokat, hogy ’Jaj nekem!’, meg ’Segítség!’ – aztán ebből a kusza zagyvaságból, a rajzötletekből és a szövegtörmelékekből egyszer csak összeáll a mese. De hogy pontosan hogyan, azt én sem tudom. Ez a gyönyörű ebben a munkában… Valahonnan a tudatalattiból kapok segítséget, hogy ezekből az elemekből történet legyen. 

Könnyen ül le az asztalhoz?

Nem igazán. Annyi minden eltereli az embert, zajlik az élet… Nagyon hozzá kell fordulnom a munkához, hogy ne tudjon megzavarni semmi más. Olyan vagyok, mint egy teherszállító repülőgép, ami nagyon meg van pakolva, és lassan kezd felszállni, amikor viszont a levegőben van, szilárdan megy a maga útján. Amikor már rászántam magam, csak arra figyelek – addig van csak gond, amíg eljutok idáig.

Van még önben új, megírásra váró mesekönyv?

Van egy nagyon kedves ötletem, amit egy ideje már dédelgetek és nagyon jó volna még megcsinálni. A Kippkopp-sorozattal is van tervem, és úgy fest, lesz új Boribon is.

Akad néhány történet, amit még megrajzolnék, ha a Jóisten ad rá időt, akkor sikerül, ha nem, akkor nem. De bizakodom, hogy leülhetek az asztalhoz és csinálhatom. Ami összejön, az összejön, ami nem, azt meg majd mások megírják. 

Mi a titok? Hogyan kell jól mesélni a gyerekeknek?

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy azért tudok-e ilyen jól beszélni a gyerekek nyelvén, mert sokat vagyok közöttük, sokat beszélgetek velük. Az igazság az, hogy a lábamat nem teszem ki a lakásból… Úgy érzem, hogy az ötletek, illetve az a modor, ahogyan én mesélek, mind-mind a saját gyerekkoromból jönnek – és úgy látszik, ez egy kifogyhatatlan kosár. 

Milyennek képzeljük a gyerekkorát?

Akkor zajlott a második világháború. Az apukám eltűnt két-három évre, nem tudtuk, hogy hol van, fogságba esett. Az anyukám próbált engem és a bátyámat ellátni, etetni egyedül. Volt akkoriban egy szóhasználatunk, ami ma már nem érvényes: békében és most. A békében a háború előtti időszakot jelentette, amikor volt narancs, kakaó, csokoládé, remek társasjátékokat láttunk – igaz, én még egészen kicsi voltam. A most pedig a háború alatti és utáni időt jelentette, amikor üresen álltak a játékboltok, csak a legalapvetőbb élelmiszereket lehetett kapni, azokat is jegyre, és soha nem tudtál jóllakni, mert elfogyott az étel, amire belejött volna az ember.

Ott maradtunk játék nélkül, egy csomó játék emlékével, aminek az lett a vége, hogy én magam kezdtem el gyártani a kártyákat, a kockadobós játékokat, meg amire még emlékeztem. Izgalmas feladat volt rekonstruálni ezeket. Nagyon jót tesz az ember kreativitásának és játékkultúrájának, ha rákényszerít a kor, hogy te magad állítsd elő a játékaidat. 

Generációk nőttek fel a könyvein. A karakterei több mint hatvan éve kísérik a gyerekeket játszótérre, nyaralni, óvodába, velük vannak az esti lefekvésnél. Milyen érzés volt a felismerés, hogy amit ír és rajzol, azt ennyien szeretik?

Két nagyon fontos élményem van ezzel kapcsolatban. A kilencvenes években úgy éreztem, már a süllyesztőben vagyok, kész, engem betettek a fiókba. Jönnek a fiatalok, és nekem mást kellene csinálnom, mert öreg vagyok. Aztán az ezredfordulón újra kiadták a Kippkopp karácsonyát és a Boribon születésnapját. A legnagyobb meglepetésemre elképesztő sikerük lett, és kiderült, hogy nagy szomjúság van ezekre a könyvekre. Nagy öröm volt, hogy még mindig elevenen élnek ezek a mesék a szülőkben.

2005-ben pedig készült rólam Japánban egy életműkiállítás. Borzasztó érdekes, hogy a Laci és az oroszlán ennyire fontos könyv lett a Távol-Kelet számára, valahogy megszólította őket, kiadták Japán mellett Koreában, Kínában, Tajvanon is. A kiállításon ott volt minden, ami valaha kikerült a kezem alól: a gyerekkori rajzaim, a könyvek, a társasjátékok, a diafilmek, a Kockásfülű nyúl… 68 évesen életemben először láttam rá saját magamra, és ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok a fiókban, élnek a könyveim és szeretnek.

Boribon az elmúlt években már bábelőadásban is bemutatkozott a gyerekeknek a Balatonnál, ezen a nyáron pedig Kippkopp is követi majd, például a Kultkikötőbe. Kötik önt fontos emlékek az északi vagy a déli parthoz?

Gyerekkoromban a nyarakat a Velencei-tónál töltöttük, és egy kicsit le is néztük onnan a nagy Balatont. Azt mondtuk, nincs jobb a Velencei-tónál. Szigliget hozta meg később a nagy áttörést: ott volt az írók alkotóháza, ahová én is lejártam, és engem is elkapott a Balaton gyönyörűsége. Szigliget ország az országban, van magas része, csodás panorámával, de van strandja és jegenyefasora is, és ott a kastély, a csodás kertjével, ahol nagyon jól lehetett dolgozni. Beférkőzött a szívembe a Balaton, ma már nekünk is van kis házikónk az északi parton, hűtlenül elhagytuk a Velencei-tavat. 

2024 nyarán a gyerekek számára oly kedves gesztenyebabák is bemutatkoznak a Balaton északi és déli partján. A Kippkopp és Tipptopp című gyerekelőadást Salföldön, a Thália Nyárikertben mutatják be június 29-én, az Összpróba Alapítvány és a Thália Színház koprodukciójában. Az előadást – melynek
rendezője a népszerű Boribon nyaral című bábelőadás színésznője, Mórocz Adrienn – a Kultkikötő játszóhelyein is láthatja majd a közönség a nyár folyamán.

Az interjút készítette: Németh Mónika