A Kultkikötő szervezésében a balatonszárszói Csukás István színházban kerül nyáron színpadra a Meg se kínáltak című kocsmaária Thuróczy Szabolcs előadásában. Bödőcs Tibor mesélt nekünk arról, hogy lesz stand up-osból író, könyvből színdarab, élőszóból próza majd újra élőszó. Megszólal Szabolcs is, aki beszélt  arról, mitől félne stand-uposként a színpadon, miért kellett a történetek sorrendjét teljesen megváltoztatni és arról is, miért lehet szeretni Magyar Oszkárt. Az interjúk áprilisban készültek.

Mintha szimbolikus jelentősége is lenne a szabadtéri színháznak: végre levegőhöz jutunk a covid okozta bezártság után. A Kultkikötőben közönség elé kerülsz, ha nem is a szó eddigi értelmében. A bölcsin keresztül titeket ért tragédiáról posztoltál, emellett miként élted meg az elmúlt hónapokat, az eddigiektől merőben különböző létezést és milyen tervekkel fordulsz bele a nyárba és az elkövetkező időszakba?

Bödőcs Tibor: A legtöbb időt a családommal töltöttem, természetesen. Aztán hajnalonta, éjszakánként olvastam. Novemberben pedig elkezdtem írni a harmadik könyvemet. Úgy tűnik, idén meg is jelenik. Az életről fog szólni. A második könyvhöz abban hasonlít, hogy egy emberről szól, főleg, az elsőre abban, hogy sokféle hang, stílus, szólam lesz benne.  Nagyon ritkán posztolok, illetve küldök posztszöveget a Facebook oldalam szerkesztőjének. A járvány értelmezések tele vannak szenzációhajhászással, középkori babonákkal, hatalom vágytól fűtött hazudozással, meg persze alapos, árnyalt írásokkal is. Zsuzsa néni ( bölcsis dadus – a szerk.) történetét azért osztottam meg, mert az adatok mögötti sok ezer tragédiát, gyászt, fájdalmat ritkán látjuk, halljuk. Az áldozatoknak, ha nem híres emberek, nincs nevük. Nem volt könnyű erről szólni, de a poszt miatt rengetegen segítettek az adománygyűjtésben, köszönet nekik.

Színész szerettél volna lenni, de nem vettek fel. Magyar tanárnak tanultál, majd stand-uposként mégis színpadra állhattál. Ezután a prózaírás által ismét eltávolodtál a deszkáktól, hiszen a fellépéseidet is nullára csökkentetted. Most viszont rendhagyó módon “térsz vissza” a színpadra. Milyen érzés színházba kerülni és ki álmodta először meg, hogy színpadra kerüljön a könyved?
BT: Hogy milyen érzés, azt még nem tudom, meglátjuk. A fellépések csak a zárás idején szüneteltek, nem szűntem meg stand uposnak lenni. Ha könyvet írok, akkor szoktam szünetet tartani, ez igaz. Máshogy nem lehet. A színházi verzió már a könyv írása közben felmerült. Ha elakadtam, ott volt a mentő ötlet, hogy ha egy regény nem is, egy monodráma még lehet belőle. Lásd a fogpiszkáló esete.  Aztán mindkettő összejött, összejön. Ezt Szabinak köszönhetjük leginkább, ő talált rendezőt, dramaturgot, meg persze Földvári Péternek, aki felkarolta, befogadta a produkciót.

A monodráma meghatározása a kulturális enciklopédia szerint olyan színjáték, melynek egyetlen előadója egy, két vagy több szerepet személyesít meg. A stand-upra a wikipédián találtam meghatározást, egy olyan szórakoztató műfaj, amelyben a humorista egyedül, leggyakrabban kellékek nélkül, közvetlenül a közönséghez szólva adja elő műsorát. Az előadó rendszerint gyors tempóban rövid, humoros történeteket mesél el. Ha valakinek el kellene magyarázni, mi a kettő között a különbség a Meg se kínáltak esetében, mit válaszolnál?
BT: Az a különbség, esetemben, hogy a stand up-ban sokkal, sokkal kevesebb a fikció. Maximum pár új szín kerül egy történetre, de ott nem tudok olyan történetet mesélni, ami nem történt meg velem. A monodrámánál ez egész más. Ott kitaláltam, átalakítottam történeteket. Aztán nagy különbség, hogy a stand up-ban nincs jelmez, se díszlet. Továbbá a líra, a tragédia a stand up-jaimban nem, vagy nem úgy jelent meg, mint ahogy a Meg se kínáltak előadásában fog. A monodráma sokkal drámaibb, melankolikusabb, keserédesebb lesz, de tele lesz humorral is, terveink szerint.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A monodráma szereplője Thuróczy Szabolcs, akinek munkásságát évek óta követed. A könyv megírásakor már a fejedben volt ő is, ugyanakkor a szobafestő-mázoló Ferusra építetted Magyar Oszkár alakját. A két karakter, Szabolcs és Ferus összegyúrva formázza meg számodra a legtökéletesebben Magyar Oszkárt?
BT: Nincs ez kiszámítva így, hogy összegyúrom, pászítom a két embert, pont pont vesszőcske, és kész is van az Oszkár. Ő egy külön személyiség, aki papíron, meg az olvasó fejében, és a színpadon fog létezni, ha minden jól megy. Szabi ritmusa, szürreális hasonlatai valóban ihletet adtak, de még sok minden más is.

A darab olvasópróbáján jelen voltál. Csak hallgattad vagy tettek is fel neked kérdéseket a színpadi változat alkotói?
BT: Az olvasópróba olyan volt, mintha egy zongorista eldúdolná a Beethoven szonátát zongora nélkül. A színpadon fog életre kelni a figura. Annyi feladatom volt, hogy néhány apróságot színpadiassá, illetve élőszószerűbbé kellett alakítanom, ami egy fél délelőtt alatt sikerült is.

A könyvben található beszélgetést könnyebben emészthetőbbé kellett tenni az élő kocsmai beszélgetéshez képest, hiszen ahogy nyilatkoztad “az élőszót olvasni nem olyan jó” és “…más az élőbeszéd, meg amikor azt játsszuk, hogy élőbeszéd. … Úgyhogy ezt nagyon el kellett emelni, fel kellett dúsítani, gazdagítani, de mégis úgy, hogy a játék hihető legyen, hogy ez egy beszéd. De így senki nem beszél.”. Milyen kihívásokkal néztetek szembe a színpadra állítás során és, hogyan valósult meg a “visszaváltás” élőbeszéddé?
BT: Ez a munka még zajlik. Teljesen szabad kezet adtam az alkotó társaknak. A szöveget Enyedi Éva húzta meg, állította össze. Próbát nem is láttam. Bármit átalakíthatnak, hogyha az jobban mondható. A nagyon bonyolult mondatok nem kerültek be, és amik még így is annak bizonyulnak, azok egyszerűsödni fognak. Magam is kíváncsi vagyok, hogy fog működni ez a papírra, aztán színpadra stilizált élőbeszéd.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Zala megyében nőttél fel, nem messze a Balatontól. Milyen kapcsolatod volt gyerekként a tóval és mi a legkedvesebb emléked róla?
BT: Bár viszonylag közel volt, nem nagyon jártunk kisgyerek koromban a Balatonhoz, inkább a közelebbi strandokra, például Zalaegerszegre, vagy a pacsai tóhoz, és a szőlőhegyre, ahol nem volt medence, persze. Később, felsős koromban, voltunk, azt hiszem, háromszor, pár hetet, a nagyanyám testvérének a nyaralójában Badacsonylábdihegyen. Azok nagyon jó nyaralások voltak. Hát, ennyi.

Szabolcs és Tibor 2007 óta ismerik egymást, jó barátok. Tibor második könyvéből Szabolcs olvasott fe la könyvbemutatón, most pedig ő lesz a színpadi adaptáció egyszem szereplője. 

Szerinted humorral bármilyen falat át lehet robbantani – mennyire vagy mostanában humoros kedvedben? Hogy bírtad az elmúlt időszak korlátozásokkal teli napjait? 

Thuróczy Szabolcs: Az ember olyan, hogy kínjában, de a politikán is nagyon jókat tud röhögni, csak az agyérgörcs és a röhögőgörcs között gyakran sajnos, vékony az átmenet. Ennek ellenére sokat szoktam nevetni, a covid annyira nem tudja tönkretenni az életemet. Én és a családom megúszta, és ezért hálát is adok istennek. A járvány ellenére a Bödöcs-esttel próbáltunk egész márciusban, és az HBO-n is forgatok a Besúgó című sorozatban, valamint a Tiltott zónák című dokumentum sorozatot csinálom a Spektrumon. Tehát, hál’ Istennek, van munkám.

A te életedbe mit hozott a pandémia? Profitáltál belőle az élet bármely területén?
T.Sz: Első és legfontosabb, hogy közelről láttam, hogy nőnek a gyerekeim és ezt érezhettem is, meg is tapasztalhattam minden nap – ez volt a legjobb. Korábban az igazán fontos pillanatoknál előfordult, hogy nem voltam jelen. Ugyanakkor már nagyon vártam, hogy újra induljanak a próbáim május közepén, például a Meg se kínáltak is. 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

2017-ben Alinda műsorában felmerült a kérdés, hogy Bödőcs Tiborral nem csináltok-e egy közös könyvet vagy produkciót. Akkor már volt a fejetekben valami olyasmi, mint a darab?
TSz:.Határozottan állíthatom, hogy nem volt még meg az elképzelés. Viszont rá másfél évre jelent meg a Meg se kínáltak című könyv, és Tibi elmondta, hogy valahogy mindig az volt a fejében, hogy az én hangomon beszél Magyar Oszkár. Majd egy egyéves rákészülés után, amikor nem tudtam, hogy erre én képes vagyok-e, tavaly márciusban beütött a covid, és akkor már nem tudtam arra fogni, hogy sok a színház: kitisztult az élet, így elkezdtem foglalkozni  ezzel az anyaggal. Óriási örömöm volt benne, ezért Tibivel, Keresztes Tomival és a Hatszín Teátrummal elindult egy közös gondolkodás, melynek eredményeképp ott tartunk, hogy ebből lesz valami.

A Meg se kínáltak című színpadi mű mondoráma – Milyen a viszonyod a monodrámákkal? Játszottál már ebben a műfajban?
TSz.: Először fogok játszani egyszereplős darabban. Mivel egyedül állsz a színpadon, kicsit egoistának tűnő műfaj, de hát Keresztes Tomi példája (Egy őrült naplója – a szerk.) is bizonyítja, hogy ezt lehet 21. századi szinten is csinálni, új értelmet adva dolgoknak. Az én esetemben úgy, hogy a mélység, a fájdalom, a humor mind meg tud jelenni. Ez egy nagy kihívás volt nekem, nagyon izgatott a dolog. Nem tudom, hogy meg tudom-e ugrani ezt a szintet, mindenesetre megpróbálom, bár igaz, nagyon jól be vagyok védve Bödőcs Tibor szövegekkel, Keresztes Tomi rendezéssel. 

Azt mondtad egy februári interjúban, “Ez életem első ilyen jellegű kihívása. … A szívemet-lelkemet beleadom, mert nagyon szeretném, hogy jól sikerüljön.” Hogy látod, sikerül? Vagy nagyobb energiát igényel, mint kezdetben számítottál rá?
TSz.:Egész márciusban próbáltunk és május 11-én kezdtük újra, érzéseim szerint jól haladtunk, sokat nevettünk. Bíztam benne, hogy visszatalálunk ahhoz a ritmushoz, ahol márciusban tartottunk.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kővári Orsolya filmes szakíró fogalmazott rólad úgy, hogy a „gyűrött színész”, amire azt mondtad, bizonyára a hangodra, és úgy általában a karakteredre gondolt. Hogy álltál neki Oszkár megformázásához? 

TSz.:Bizonyos dolgokat rá kell még pattintanom, ez idő kérdése, ezen dolgozom most. Nem mondanám, hogy teljesen kész vagyok vele, de mint egy jó meleg ruhát, húzom magamra már a huszadik pulóvert, és bízom benne, hogy meg fogom találni. Ezeket a karaktereket imádom mondani is, játszani is. Alapvetően Bödőcs Tibi szöveg világa és az én mindennapi szóhasználatom meglehetősen közel van egymáshoz. Összességében azt mondom, menni fog.
A könyv fejezeteinek olvasásakor  időben nem lineárisan halad az olvasó. A sztorik sorrendje azonos a könyvvel a színpadi változatban? Ha nem, ez több energiát vagy figyelmet igényelt részedről? 

TSz.: Teljesen megváltoztattuk a sorrendet, hiszen teljesen más műfaj a próza és a sztorizgatós előadás. Nagyon össze kell illeszteni a kettőt. Az, hogy koherensen legyen dramaturgiailag összerakva a mű, ne csak úgy egymásba pakolva, külön feladat volt. Cél, hogy ne legyen az az érzése az embernek, hogy ahol éppen kinyitotta a könyvet, azt hallja. Fontosnak tartom, hogy ne összevisszaságot érezzen a néző, hanem legyen egy átélhetősége a történeteknek, és koherens élet folyást adjon. Az anyag ehhez adott volt a könyvben, csak össze kellett rakosgatnunk, hogy igazán átélhetővé, eljátszhatóvá váljon. Ha sztorizgat az ember, de nem stand-up műfajban csinálja, egy idő után el tud fáradni. Itt az élethelyzeteket is meg kell teremteni, a szöveg köré kell pakolni egyéb dolgokat, vannak lehetőségek. Sokat dolgozunk rajta a dramaturg Enyedi Évivel, szakmailag nagyon megbízom benne.

Úgy tudom, számodra nagyon fontos, hogy minden szerepedben megtaláld a szívet. A kocsmaáriában támasztottál magad felé ilyen kihívást? Oszkár, akit itt játszol, egy szerethető karakter?
TSz.: Oszkár tele van szívvel, a Bödőcs a legnagyobb mestere ennek. Soha nem azt érzed, hogy hallott valahol egy sztorit, és a sajátjaként adja elő, hanem mind általa megélt mondatok, megélt történetek – az ember, ha meghallja, egyből tudja, hogy az élet ott van mögötte. Oszkárban benne van az egész 20. és 21. század tragédiája, a rendszerváltástól kezdve az elmúlt 30 év borzalmán át minden. 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Egyszer kérdezték tőled, hogy miért érzed úgy, hogy nem lennél jó stand-upban, amire te azt mondtad, hogy mert nagyon rágörcsölnél arra, hogy sikerüljön nevettetni és ha nem nevetnek, megijedsz. A kocsmaáriával kapcsolatosan nincsenek ilyen félelmeid?
TSz.: Az első tesztnézésnél éreztem ezt. Ez egy különösen nehéz műfaj. Ha színészekkel együtt játszol, akkor azért van egy mentőöv – a többi színész. Bízom benne, hogy ha nem plasztikus az előadás, hanem a megélt helyzeteknek a pillanata dominál, és ha jól van megfogalmazva, akkor nem kell ettől tartani. Nem állítom, hogy az egész előadás végig egy nagy nevetés lesz, hiszen a könyvben sem így van. Rengeteg finomság, apróság, fájdalom van benne, a vidámságnak és a szomorúságnak az ötvözete, ahogy én azt igazán szeretem. Remélem, úgy jön át a darabban is.

A szabadtéri színház a kőszínházakhoz képest egy könnyedebb környezet, már csak a nyár miatt is. A nyáresti szórakozás lazább, közvetlenebb légkört biztosít a nézők és a színész között. Hogy viszonyulsz a szabadtéri színházakhoz?
TSz.: Nem nagyon játszom szabadtéri színházakban, inkább koncerteken léptem föl. Énekeltem, például most a Cseh Tamás-esten, vagy Müller Péter Sziámival, és a Parasztoperával léptünk fel szabadtéren, de sok ilyen élményem nincsen. A Pintér Béla Társulatában olyanok a díszletek, a technikai kellékek, hogy nagyon nehéz lenne őket reprodukálni szabadtéren, mint pl. a húzókocsi a padló alatt húzva. Így a szabadtéri fellépések általában elkerültek. Ez a műfaj sok mindent kibír, nagyon kíváncsi vagyok, mert számomra ez egy új ajtó lesz, ahova belépek.