“Ha végre itt a nyár, és meleg az idő…” emlékeznek még a Pancsoló kislány dalára? Sok szülőnek szervezést igényel a nyár gyerekekkel, hiszen rengeteg szempontot kell figyelembe venni, amikor a pihenést tervezzük. Amikor azonban egyedülálló anyaként akartam ugyanezt megugrani, rájöttem ezerszer nehezebb helyzetben vagyok.

Kisgyerekek, két kisfiú, öt és hat évesek, akik állandó figyelmet igényelnek. Szerencsés helyzetemből adódóan édesanyám nyaralótulajdonos Balatonon, így a szálláson nem kellett legalább aggódnom. Már csak azokat a lehetőségeket kellett megnéznem, amelyek az idő eltöltése szempontjából komoly tényezők: hol van ideális gyerekbarát strand, de ne legyen túl messze, legyen parkolóhely, ha nincs parkolóhely, a vasútállomástól ne legyen túl messze, a vonat reggel ne túl korán menjen, hazafelé ne túl korán és ne túl későn jöjjön vissza, legyen büfé, fagyi, tiszta mosdó, ne legyen elviselhetetlen tömeg. Amikor ezeket végiggondoltam, kiválasztottam az egyik strandot.
Eljött az aktuális nyaralás ideje. Első kihívás: egyedül összepakolni, ami a következő kb. egy hétre szükséges lehet: ruhát, cipőt, játékokat, mesekönyvet, alvó barátot, gyógyszert, szúnyog- és kullancsriasztót, naptejet, és néhány napra előre megtervezett élelmiszert.

Második kihívás: kocsiba lecipelni egyedül, addig erősen bízva benne, hogy addig nem tesznek kárt magukban. Úton a Balatonra alvás van, én pihenek vezetés közben.
Harmadik kihívás: a strand. Gyerekeket összekészíteni, felöltöztetni, de teszek el azért másik nadrágot, pólót, fürdőruhát, mert leöntik, leeszik, lesarazzák magukat. Naptej, törölköző, rágcsa.
Negyedik kihívás: parkolás a strandnál. Egyrészt drukkolok, hogy legyen, de ha már van, ne legyen túl messze a bejárattól. Messze találok csak, azt is nagy nehezen. Elvergődünk a bejáratig, kicsit problémás ugyan a felfújható krokodil és űrhajó (amelyeket kb. 45 perc volt felfújni), és közben fognom kell a kezüket. Mégiscsak egy parkoló, járnak autók.
Ötödik kihívás: sorban állunk, gyerekek addig ide-oda rohangálnak, de végre megvesszük a jegyeket, bemegyünk. Sajnos, ha nem sikerül időben kiérni, hosszú percekig gyalogolhatunk fel s alá, mire nagyjából megfelelő helyet találunk (ne legyünk senki nyakán, ne legyünk a tűző napon, ne legyen irdatlan messze a vécé, az ivókút, a part, a játszótér, stb). Letelepedünk. Gyorsan kell mindent csinálni, mert a kisgyerek nem türelmes, menni akar a vízbe.
Következő kihívás: levetkőztetem mindkettőt és bekenem őket úgy, hogy az egyik már félig a vízben van. És még magamat is be kell kennem – ha nem, úgy járok mint egyszer, fél karom, hasam és a hátam közepe csúnyán leégett.
Hetedik kihívás: a pancsi. Teleaggatva homokozó vödörrel, vízi játékkal és felfújható produktumokkal indulunk a vízbe, fejemben egy kávé délibábja lebeg. Kiérünk a partra, lepakolunk, elindulunk a vízbe. “Anya, pisilni kell!” Természetesen egyszerre csak egy gyereknek kell. De nincs mit tenni, mindkettő jön. Végre pancsolunk, homokvárat építünk, elég sokan vannak, alig van hely a víznél ücsörgő szülők miatt, akik az enyémeknél kisebb gyerekekre vigyáznak. Beljebb is sokan vannak, néha felfigyelek ismeretlen eredetű vízipisztolyból származó vízsugarakra, egy elrohanó kamasz fröcskölésére vagy egy síró gyerekhangra. De nem merek sehova se nézni, le nem veszem a szemem a gyerekekről.
Nevetnek, fröcskölnek, ugrándoznak a derékig érő vízben, és végre van idő, hogy gyönyörködjem bennük, hogy megnőttek tavaly óta és örüljek, hogy itt vagyok. Közben azért széjjel izgulom magam, hogy elesnek és ellepi őket a víz. Józan eszemmel tudom, hogy egyből felállnának, de a felkavart iszaptól zavaros, átláthatatlan Balaton fenyegető takaróként lebeg szemem előtt. Folyamatos figyelemmel nézem a gyerekeimet a tűző napon, ráadásul nagyon sokan vannak, és néha felkapom a tekintetem egy nálam sokkal csinosabb anya-társamra (ő hogy fogyott le így szülés után?) vagy egy cuki apukára cuki gyerekkel. Aztán észlelem, hogy már sokkal erősebb a nap, be kellene menni az árnyékba, ez a következő kihívás: a nyolcadik.

Lefoglalni a gyerekeket árnyékban, ráadásul jó lenne egy kis gyümölcsöt enniük és nem fagyiért nyafizni. Jó időbe telik, mire ráveszem őket, hogy menjünk és sikerül az összes lapátot és homokozó formát begyűjteni az őshonos, csak itt megtalálható kincskereső bébiktől. Persze az egyik dínót nem találjuk és nekem kell felásni a fél partot, mire meglesz – szintén egy kisgyerek kezében.
Hűs időkben eltöltünk egy kis időt, játszunk a kirakóval, aminek egy darabját a szomszéd néni törölközőjén leljük meg. Aztán rám másznak, egyszerre akarnak anyán ülni, megy az állandó rivalizálás, ki kap több puszit. Közben sikerül a közeli büfénél egy tejeskávét venni, de végig rálátok a gyerekeimre – megnyugszom és boldog vagyok, hogy itt vagyok.

Aztán éhesek lesznek. A szendvics nem mindig nyerő, egy-egy alkalommal még elmegy, de minden nap nem eszik meg szívesen. Újabb kihívás, a kilencedik: sorban állni két gyerekkel ebédért. Leültetem őket egy asztalhoz, de mindvégig rajtuk tartom a szemem. Rendelek gyrost vagy sült krumplit hekkel, az asztalnál látom, hogy kérésem ellenére mégis került az előbbibe hagyma – kicserélni már nincs idő, könyékig zsíros leszek, mire kiszedem belőle az összeset. Így se eszik meg az egészet, én tömöm magamba a maradékot, hiszen nem dobunk ki ételt, dugig leszek, lecsöppen a mellkasomra egy zsírcsepp, elfogyott a szalvéta, messze a pult, nem is férnék oda, tömeg van, gyerekek türelmetlenül várják, mikor fejezem már be, nem bírnak egy helyben ülni sokáig. Hülyéskedni kezdenek, én aggódom ,hogy túl hangosnak látják őket mások, pedig nem azok. Csak melegük van és szomjasak, elfogy a víz, kakilni kell és mikor eszünk már egyébként fagyit?…. Nem folytatom… néhány homokvár, iszapozás és kürtőskalács vagy palacsinta múlva lassan vége a napnak, hazamegyünk PIHENNI, hogy holnap indulhasson újra minden elölről. Mert egyedülálló szülőnek lenni sokszorosan kihívásokkal, de egyben boldogsággal teli!