Igaz, hogy Pestről, de még az első balatoni településtől is irgalmatlan messze van, de ha az ember végre odaér a Kis-Balatonhoz, a hangulat, a látvány mindenért kárpótolja. Sétáltunk egyet a Kányavári szigeten.
A 19. századig a Kis-Balaton vize egy volt a mai Balatonéval, a Zala folyó ezen a területen rakta le hordalékát, mielőtt a Balatonba engedte volna vizét. Azonban a déli part vasútvonalainak megépítése miatt szabályozták a területet, így a tó vízszintje csökkent. Ezután a környékbeli gazdálkodók igyekezték kisajátítani a mocsaras lápvidéket földjeik mellé, így egyre csökkent a vizes élőhely területe. A mezőgazdasági tevékenység következtében nőtt a szennyezőanyag kibocsátás, majd a terület elvesztette víz-szűrő funkcióját, ami a Balaton vízminőségének gyors romlásához vezetett. Az 1970-es években aztán a Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság kidolgozott egy tervet a „Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer” kiépítésére, ami a Kis-Balaton újbóli mesterséges elárasztását, a mocsárvilág rehabilitációját foglalta magában. A mocsárvilág így gyorsan regenerálódott, és ma is jelentős része védett, látogatóktól elzárt.
Budapestről 170 km Zalavár, amely a Kis-Balatonhoz legközelebb eső település. A Somogy megyei autópálya matricánk még éppen jó idáig, a rövid Zala megyei szakaszt ugyanis még benne hagyták a matrica érvényességi területében.
A gyanútlan látogató, mint mi, beleeshet abba a hibába, hogy a Kis-Balaton Látogatóközpont felé veszi az irányt, amely Keszthely/Fenékpuszta területén van, és miután megváltja 7000 forintos családi jegyét, keresi a Zala folyó torkolatvidékét és a Kis-Balatont. Nem, az nem ott van, hanem 15 km-rel arrébb. A jegypénztárban ülő munkatárs azonban készséges volt, amikor a jegy árának visszaigénylése mellett döntöttünk, ezek szerint nem mi voltunk az egyetlenek, akik „benézték”, hol a Kis-Balaton. Számomra logikus volt, hogy a Kis-Balaton Látogatóközpont a Kis-Balaton mellett van.
Nos, végre odaértünk úticélunkhoz és örömmel konstatáltuk, hogy nincs semmiféle, a látogatóközponthoz hasonló betonépítmény, csak a jellegzetes boltíves fahíd, amely a Kányavári szigetre vezet. A parkoló fizetős, de mi viszonylag későn érkeztünk, így kifele már nyitva voltak a sorompók, végül nem is fizettünk a parkolásért. Egy-két büfé még nyitva is volt, és elég sokan voltak kíváncsiak a Balaton kistestvérére, amely számomra Fekete István Tüskevárát jelentette.
A szigeten szerencsére nagyjából eloszlik az embermennyiség, a sok-sok ösvény, amely a vízhez vezet, számos lehetőséget nyújt a csend élvezetére, elszakadásra a fő útvonalon sétálóktól. Valószínűleg ezek a megtisztított partszakaszocskák elsősorban a horgászoknak lettek kialakítva, de sok helyen csupán a látvány kedvéért is le lehet ülni egy-egy padra. A gyerekek azonnal fára másztak, kergetőztek, kagylót és kavicsot gyűjtöttek, no meg csapkodták a szúnyogokat – merthogy az bizony bőven van.
Sajnos, a civilizáció is erősen képviselteti magát, és ezt nem jó értelemben mondom, ugyanis egy-egy helyen, ahol messze letérve a fő útvonaltól belegázoltunk az elvadult vadonba, hogy kijussunk a partra, a végén csalódás várt minket: ahhoz képest, hogy a terület nagy része védettséget élvez, kiszakadt szemeteszsákok, törött horgászszék, fél tornacipő, italos palackok csúfították el a tájat.
Ezekről elfordítva a fejünket azonban jó két-háromórás álomsétában lehet részünk, mert a Kis-Balaton vize hatalmas és minden oldalról gyönyörű arcát mutatja. Vadregényes nádasok, vízbe nyúló fás ligetek, kavicsos, homokos partszakaszok, rengeteg madár és pillangó, ismeretterjesztő táblák, amelyen az itt élő őshonos és invazív fajok leírása egyaránt megtalálható, de van kilátó, játszótér és sütögetőhely is.
Tekintse meg galériánkat!