Csányi Sándor: „Már meg tudom engedni magamnak a ráérősebb tempót”

Csányi Sándor: „Már meg tudom engedni magamnak a ráérősebb tempót”

133 views
0

„Gyerekként nem azt kértem a szüleimtől, hogy játszanak velem, hanem hogy üljenek le, és nézzék, ahogy játszom” – árulta el a Partlapnak Csányi Sándor, Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes művész, akinek a szavaiból kiderül, hogy mindig is színésznek készült. Ma már sokak által jól ismert tény, hogy ezt a tervet valóra is váltotta. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy mivel tölti a szabadidejét, milyen körülmények között tud igazán kikapcsolni, és melyik a legszebb nyári emléke. Interjú.

Tavaly eljöttél a Thália Színháztól és a művészeti vezetői szék mellett a társulati tagság biztonságot adó kereteit is magad mögött hagytad. Hogyan hatott ez a mindennapjaidra, például arra, hogy mikor és mennyit dolgozol?

Akkor valamivel kiszámíthatóbb volt az élet: elindultam a színházba reggel fél 9 körül, és este 11-re értem haza. Egy idő után éreztem, hogy teljesen elfogyott körülöttem a levegő, nem volt semmi más, csak ez; mindig menni kellett és csinálni. Mióta ez nincs sok minden változott, több dolog belefér egy napba, jóval kiegyensúlyozottabb ritmusban élek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek feladatok, vagy fárasztó időszakok. Előző hónapban volt például olyan hét, amikor 12-szer játszottam, és ez alatt levezettem 2500 kilométert. Az utolsónál, ami egy pécsi előadás volt, éreztem, hogy teljesen elfogytam. Ha ilyenkor egyedül vagy a színpadon – ahogy én is ebben a darabban – akkor nem számíthatsz rá, hogy majd egy másik szereplő húz magával. Onnan neked kell kijönni,

csak magadra és a közönségre számíthatsz.

És mi az, ami ilyen állapotban, vagy ezen a ponton segít kikapcsolni?

Erre a kérdésre azt szokás válaszolni, hogy „sétálok egyet az erdőben”, vagy „kiülök egy jó könyvvel a kertbe”, meg hasonlók. Ezek valóban klassz dolgok, de ami engem ilyenkor kikapcsol, azok a közös főzések. Kijönnek hozzánk a haverok, kinyitunk egy vagy két üveg bort, közben a gyerekek rohangálnak a kertben, a kutyák is rohangálnak, mi meg egyre jobban értjük a főzés lényegét. Aztán a színházhoz is nagyon elkezdünk érteni, aztán elkezdünk énekelni, és amikor már sírni is, akkor szólnak a feleségeink, hogy most már ideje elindulni, mert kezdünk kínosak lenni (nevet). Ha egy nyárba belefér egy vagy két ilyen délután, az már nagyon jó, és engem ezek az alkalmak nagyon fel tudnak tölteni.

Idén nyáron a Kultkikötőben a „Hogyan értsük félre a nőket?” című, országszerte teltházzal futó darabodat a Balaton-parton, szabadtéren is láthatja a közönség. Ez minden bizonnyal sokak számára maradandó élmény lesz. Elárulod, hogy neked, személy szerint melyik a legszebb nyári emléked?  

Általános iskolások voltunk, talán egy tábor, vagy osztálykirándulás lehetett… A puszta kellős közepén ragadtunk, ahol rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Ha jól emlékszem, lekéstük a buszt, és csak másfél óra múlva jött a következő.

Elindultam befelé tarlón, és lefeküdtem a földre.

Annyira mély volt ott a csönd, és annyira forró volt a levegő… Az egy végtelen, időtlen pillatan volt – azt hiszem az volt „A nyár”, amit azóta is azt keresek, de valószínűleg már soha nem fogom megtalálni, mert ahhoz gyereknek kellett lenni.

Van olyan dolog, amiben, ha nem is pont ugyanígy, de megtalálod ezt a fajta időtlen szabadságot?

Talán a nyári bringatúrák ilyenek még. Egyedül tekerni a rekkenő hőségben az valami nagyon ősi dolog, van benne valami az ember és a természet viszonyából. Amikor mész 80-100 kilométert egyedül, közben iszonyatosan meleg van, rezeg a levegő, fáj mindened, de tudod, hogy 30 kilométer múlva ott lesz a szállás, vár egy jó hideg fröccs, és már csak az a tudat húz előre, hogy azon kívül, hogy átéld a jóleső fáradságot, és megidd azt a fröccsöt, semmi más dolgod nincs.

Azt érezzük a szavaidból, hogy a bringázás nagy szabadságot ad neked. Mi jelenti számodra még a szabadságot?

Amikor nem vagyok elérhető. Amikor – mint ott a tarlóban – kicsit kikerülök az időből, és nincs bennem az a szorító érzés, hogy fél óra múlva ezt, meg azt, meg amazt kellene csinálnom. Csak az a baj, hogy ha beáll a ritmusod egy adott tempóra, akkor nem úgy működik, hogy ha nincs dolgod, akkor egyik pillanatról a másikra le tudsz lassulni.

Emlékszem, amikor eljöttem a színházból, az egy nagyon intenzív időszak vége volt. Utána sokat sétáltam a kutyával az erdőben, és mindig megfogadtam, hogy kicsit leülök majd a padra nézelődni, gondolkodni… De ahogy leszálltam a bringáról, már szálltam is vissza. Egyszerűen képtelen voltam egy percnél többet nyugton maradni, pedig aznap délelőtt nem volt dolgom. Fél év volt, amíg ehhez az új ritmusomhoz belülről is meg tudtam érkezni, meg tudtam engedni magamnak ezt a „ráérősebb” tempót. Kicsit olyan ez, mint a nyaralás – az se úgy működik, hogy „na, akkor elmegyek három napra, és kipihenem magam”. El kell menni legalább két hétre, hogy valami értelme is legyen.