Petőfi Sándor János vitézét senkinek nem kell bemutatni, aki Magyarországon volt gyerek. Kukorica Jancsi története idén nyáron – a költő születésének kétszázadik évfordulója alkalmából – a színpadon is megelevenedik: az Összpróba és Kultkikötő Produkció legújabb előadásában az utazás, a kaland és a veszély pillanataiban követhetjük végig a hősöket, akik megélik az egymásra találás szépségét, a másiktól való elszakadás fájdalmát, majd az újbóli viszontlátás örömét. A János vitézt legközelebb augusztus elején láthatja a közönség a Kultkikötőben, Földváron, Szárszón, Bogláron és Fenyvesen. Az előadás rendezőjével, Szilágyi Bálinttal beszélgettünk.

Emlékszel arra, mikor találkoztál először a János vitézzel?

Egészen messzire nyúlik vissza a közös történetünk. Édesapám irodalomtörténész, ráadásul Petőfi-kutató, az egyik legkomolyabb szaktekintély az országban. Nagyon meghatározó emlék a gyerekkoromból, ahogy a János vitézt meséli nekem diafilmről. Mély hatást tett rám a történet. Hatéves lehettem, olyan korú, mint a fiam most, és mint azok a gyerekek, akiknek ezt az előadást készítettük. Nekik szeretném tovább mesélni Kukorica Jancsi történetét, és olyan meghatározó élményt szerezni általa, mint amilyenben nekem volt részem annak idején. A szívem közepébe zártam a János vitézt az életem elején, és azóta is mindig nagy szeretettel gondolok rá. Négy évvel ezelőtt Szombathelyen már majdnem megrendeztem az előadást, de az utolsó pillanatban máshogy alakultak a dolgok. Szerencsére – mondom mai fejjel -, mert most valóban tökéletes csillagállás alatt jöhetett létre a produkció. A két színésznek örülök igazán. Hevesi Laci, a Thália Színházban tag, Erdős Lili pedig negyedéves hallgató a Színművészeti Egyetemen. Lacival dolgoztunk már többször is, sőt, eddig vele dolgoztam a legtöbbször a színészek közül. Lili pedig tanítványom a egyetemen, ráadásul Laci is tanította őt, tehát jól ismerik egymást.

A Petőfi-év jó alkalom arra, hogy erre a fontos életműre tereljük a figyelmet. Persze, sok haknit is termel az évforduló, de aki tényleg szeretne elmondani valami fontosat Petőfivel kapcsolatban, azoknak remek lehetőség. Bízom benne, hogy ez az előadás nem csak erre az egy évre szól.

Fotó: Dawid Stube

 Mi volt izgalmas neked ebben a műben hatévesen?

Többek között a nyelv. Ez a stilizált nyelv, amit versnek hívunk, olyan közlési forma, amihez az ember jellemzően nincs hozzászokva. Gyerekként ennek az újdonsága hatványozott erővel hatott rám. A másik, ami megfogott a János vitézben, az a szerelem. Persze nem értettem belőle sokat, nem tudtam, hogy az pontosan micsoda, de az ereje, a szépsége megérintett, és vágytam arra, hogy megtudjam, vajon mi lehet.

Édesapádnak biztosan nagy szerepe volt abban, hogy ennyire közel kerültél Petőfihez.

A 18-19. századi magyar irodalom a szakterülete, Petőfi életműve neki is a szíve csücske, nagyon sokat foglalkozott vele. Vérbeli tanár, aki nekem is rengeteget tanított Petőfi Sándorról már kisgyerekként is, de később, a gimnáziumban is nagyon izgalmas kiegészítései, kommentárjai voltak a tananyaghoz, sokat tanultam tőle erről a korszakról.

Szerinted mi a legizgalmasabb ma Petőfiben?

Nehéz megmondani. Bizonyos műveit nagyon kedvelem, másokat nem annyira, mint embert rendkívül figyelemreméltónak tartom. Foglalkoztam már Az apostollal is – talán ez és a János vitéz a legfontosabb Petőfi-művek a számomra. Az, ahogyan a szerelemről ír, ahogy annak a helyét kijelöli az emberi életben, teljesen magával ragad. De nagyon sokra becsülöm azt a látszólagos egyszerűséget és közvetlenséget is, amellyel nagyon sokakat meg tudott szólítani a saját korában. Olyan széles rétegekhez ért el a szavaival, ami páratlan volt akkoriban. Szerintem a szövegeinek ez a képessége mit sem változott az idővel. Miközben nagyon költői, közvetlen és mély is – ritka az ilyen együttállás.

Erdős Lili és Hevesi László a János vitézben
Fotó: Gradvolt Endre

Mit szeretsz abban, ahogyan a szerelemről ír?

Sokféleképpen mutatkozik meg a szerelem Petőfi műveiben, éppúgy, ahogy az ember életében is. Aki csak egyszer is volt már szerelmes az életben, jól tudja, hogy az jó is, meg rossz is, sokszor fáj, és különféle csapdákat is rejt magában. Petőfi ezt mind megírta. A János vitézben az a legszebb – és erre főként édesapám hívta fel a figyelmemet –, hogy létrehoz egy Tündérországot, egy eszményi helyet, amelyet a mesékből is jól ismerünk, amelynél feljebb nem lehet stilizálni a létezést, majd azt mondja, hogy az, amit a földi ember a szerelmével átélhet, az még ennél is magasztosabb, arról a tündérek is csak álmodnak. Vagyis nincs a szerelemnél fontosabb dolog az életben. De amilyen szépen hangzik ez, annyira keserű is, a János vitéz hősei is csak egy pillanatig élhetik át ezt az érzést, aztán elszakadnak egymástól és különféle megpróbáltatásokkal találják szemközt magukat.

Úgy döntöttetek, hogy az előadásban csakis az eredeti szöveget, az eredeti nyelvezetet használjátok. Nem tartottatok attól, hogy ez a nyelv ma már kicsit nehezebben befogadható?

Illyés Gyula mondja: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,/ köréd varázskör teremtődik.” Ez egy áradó, szenvedélyes, egyszerűségében nagyszerű költői nyelv, amelynek a megszólalása zenei élmény. Én tényleg hiszek abban, hogy Petőfi még ma is mindenkinek szól. A mondanivaló egyszerűsége mögött sok mitológiai, bibliai utalás van, amelyeket persze egyáltalán nem kell érteniük a gyerekeknek, de valahogy mégis értik, mert mindenki érti. Olyan mesei kódokkal dolgozik, amelyek a kollektív tudatalattijában mindenkinek ott vannak.

Fotó: Gradvolt Endre

Hogyan lehet ezt a történetet egy órába sűríteni?

A színészosztályommal, ahová Lili is jár, az első félévben foglalkoztunk a János vitézzel. Az ötlet akkor született meg: a végéről meséljük el a történetet, ami csupán a két főszereplőre, Jancsira és Iluskára fókuszál, és ennek érdekében elhagytuk a szövevényes cselekmény bizonyos szálait. A mesénk ott kezdődik, hogy hőseink megérkeznek Tündérországba, Tündérkirállyá és Tündérkirálynévá válnak. Általuk megismerjük Tündérországot, ők pedig nekünk, mint udvartartásuknak elmesélik a történetüket, egészen a legelejétől.

Nem volt bennetek félelem, hogy leköti-e mindez a kisebb gyerekeket egy órán keresztül?

Gyakran előzik meg a gyerekeknek szóló előadásokat olyan aggodalmak, hogy ez vagy az a darab még nem nekik való, nem fogják érteni, nem érdekli őket, horribile dictu – unatkozni fognak. Ezektől én is félek. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy a gyerekek – sőt, még a középiskolások is – sokkal toleránsabban és kíváncsiabbak, mint ahogy mi azt sokszor feltételezzük róluk. Színházi alkotóként néha letiltjuk magunkat dolgokról a gyerekelőadásokkal kapcsolatban, pedig nem kellene. Ha ők azt látják, hogy mi felnőttek el akarunk nekik mondani valami fontosat, meg akarjuk szólítani őket, akkor oda fognak figyelni. Ebben hiszek. Komolyan kell venni a gyerekeket. Ők igenis képesek odafigyelni, örülnek a színházi élmény kínálta együttlétnek, még nyitottak. Ezt kell jól felhasználni.