Dögkeselyű, 80 huszár, Mephisto, Az ötödik pecsét, Amerikai anzix. A sort vagy kétszáz további címmel folytathatnánk, és akkor még mindig csak a filmeknél tartanánk. Cserhalmi György nélkül nehéz volna elképzelni a 20. század második felének magyar színház- és filmművészetét. Augusztusban egyik rendezése, a Tizenhét hattyúk című Esterházy-regényből készült monodráma érkezik Balatonboglárra, a Kultkikötőbe. Ennek apropóján, de nem csak erről beszélgettünk.

Van egy Balaton-parti település, amelyhez ezer szállal kötődik…

Révfülöp. A kedvenc helyem. Háború utáni gyerekek voltunk, 1948-ban születtem. Pesten akkoriban nem volt kaja, ezért hároméves koromig Révfülöpön laktam, a nagyanyáméknál – ő és a sógornője panziókat vezettek itt. Aztán elkezdtem otthon hiányozni, hazavittek, viszont a nyarakat később is Révfülöpön töltöttem. Egész életemben talán három vagy négy nyár maradhatott ki, de azokat is bepótoltam ősszel.

Hogy képzeljük az ötvenes évek Révfülöpjét?

Picike volt és emberszabású. A Szigeti strandra jártunk, egy nagyon keskeny sáv volt, tele a 20-as és 30-as évekből itt maradt kis kabinokkal. Többnyire középpolgárok járkáltak ide. Volt fölötte egy nagy, gyönyörű tölgyes erdő, jégvermekkel. Aztán jött Kiss úr, a bakter kukoricása, utána pedig már a vasút következett. A nagyanyámék egyik panzióját úgy hívták, Két nővér villa. Itt laktunk az unokatestvéreimmel nyaranta egy szaletliben, amit az idősebb férfiak ütöttek össze nekünk, fából. Baromi jó volt, nem zavartuk az öregeket. Rengeteg szánkópályánk is volt a hegyoldalban, ahol ma már lebetonozott utak vannak. A gyümölcsök helyére is benőttek a házak.

A révfülöpi strand 1940-ben (forrás: Fortepan/Góg Emese)

Milyen gyerek volt? Reggel elköszönt, aztán este látták legközelebb?

Ebédre mindig hazaevett a fene. Az unokatestvéremmel minden héten átúsztuk a Balatont. Senki nem tudott róla, az égvilágon. Nagy titok volt. Még tíz sem voltam.

Semmi veszélyérzet?

Nem volt mitől. Elindultunk, finom, langyos volt a víz. Amikor átértünk, Bogláron egy nagyot pihegtünk, aztán gyerünk vissza. Ebédre megjöttünk.

Több évtizede él már ezen a vidéken – ha nem is Révfülöpön, hát a szomszédságában. Mi a titka a Balaton-felvidéknek?

Hamvas Béla is ír erről a vidékről Az öt Géniusz földjében. Ez egy toszkán ék. Egy géniuszi táj, amely Toszkánából indul és egészen a Móri-árokig tart. A pleisztocén és a miocén is munkálkodott itt, egészen különleges flórája és faunája van.

Nagyon szerethető. Nem tudom, hogy mitől. De az biztos, hogy én nemigen tudom elképzelni nélküle az életet. Olyan hely ez, ahová valahogy kényszeresen, mindig jönni kell. Sokszor csak úgy leautóztam Pestről is, lófráltam egyet a tóparton, aztán elmentem haza. Megnézhetném persze ilyenkor Akarattyánál is a Balatont, de nekem mindig Révfülöpig kell jönni.

Cserhalmi György (fotó: Dragon Zoltán)

Idén nyáron rendezőként is ellátogat a Balaton partjára, egészen pontosan Balatonboglárra. Augusztus 18-án Péteri Lilla a Kultkikötőben is előadja a Tizenhét hattyúk című monodrámáját. Sem színészként, sem rendezőként nem lehetett könnyű vállalás ez.

Fantasztikus Esterházy Péternek ez a szövege. Emlékszem arra, amikor megjelent. A nyolcvanas években nagyon komoly irodalmi esemény volt. Mentek a nagy találgatások, hogy ez meg ki fia-borja lehet. Voltak akkoriban mások részéről is hasonló kísérletek, de az ősforrás persze Weöres Sanyi bácsi volt, a Psychével és Lónyay Erzsébettel.

Nem adja magát könnyen ez a regény.

Ez egy olyan szöveg, amivel időt kell tölteni. Minden nap valami mást mond, egyre jobb viszonyba lehet kerülni vele – hacsak persze az ember nem vágja az első 10 perc után a sarokba. Mint minden jó szerző, egyszer csak Esterházy is ad a művéhez egy kulcsot, ami a legreménytelenebb pillanatban pont beleillik a zárba, és akkor elindul valami. Jó játék ez nagyon. De egy ilyen monodráma semmit nem ér a színész nélkül. Rendezhetek én akármit.

Hogyan indult a közös munka Péteri Lillával?

A növendékem volt a Kaposvári Egyetemen. Már ott elkezdtük összerakosgatni az előadást. Friss volt még akkor nagyon a Péter halála, de a család is beleegyezett. Lilla Kecskeméten járt gimnáziumba, és remek irodalomtanára lehetett, úgy feltételezem, mert már akkor elkezdtek foglalkozni ezzel a szöveggel. Negyedévre látszott, hogy bír-e vele. Kemény cucc ezt cipelni, leszívja az akksikat nagyon. De lehetett látni, hogy akár még pluszban is lehet őt terhelni, ő és a szöveg is bírja az érzékeny instrukciókat. Persze estünk közben túlzásokba is, de csak azért, hogy elhagyjuk őket.

Lilla ettől az előadástól színésznő lett. Van egy ilyen tulajdonsága egy ilyen remekműnek. Ha jól érzi magát annál, aki mondja, akkor fölemeli magához és viszi. De meg kell nézni az előadást, akkor lehet majd pontosan érteni, miért is lelkesedem én itt ennyire.

Péteri Lilla a Tizenhét hattyúk című előadásban (forrás: Pesti Magyar Színház)

Féltek attól, hogyan fogadja majd a közönség?

Szorongás volt bennünk, félelem kevésbé. Azt gondolom, ez egy ilyen mű esetében jogos. De nagyon ránk cáfolt a közönség, már az egyetemen, aztán pedig a Pesti Magyar Színházban is. Perceken belül megérkezett ugyanis a nézőtérre a derű. Mondjuk ez nem meglepő. Iszonyú jó humora van Esterházynak.

Az előadás a regény erősen húzott változatával dolgozik. Vigyáztunk, hogy a hossza 1 óra 36 és 37 perc között maradjon, mert akkor szól a legjobban. Érzékeny műszer a közönség, egyetlen percen el tud billenni a dolog. Ha 1 óra 38 perc, akkor már letolom a Lillát, ha 1 óra 35, akkor is. Szerencsénkre Szegő Jancsi, a Magvető szerkesztője, aki többek között Esterházy-regényeket is gondoz, beszállt dramaturgnak. Ez azért előny.

Nagy kérdés volt, hogy lassítsunk-e be az elején, hiszen rengeteg információ hangzik el, és a nyelvhez is hozzá kell szoknia a nézőnek. Egy darabig próbálgattuk ezt, aztán úgy döntöttünk, dobjuk inkább be azonnal a gyeplőt a lovak közé. Lilla így berobban, nem pedig csak becsámborog egy történetbe.

Színészpróbáló szöveg a Tizenhét hattyúé.

Lilla gyönyörűen dolgozott, már a próbákon lehetett érezni, hogy nagyon jó irányba viszi az agya és a szíve. Ez egy nehéz, régies nyelv, de nagyon jó helyen rögzült neki az egész. Nemcsak a fejében, hanem a szájizmokban is, képes volt ezen a nyelven gondolkozni, ami egy kivételesen ritka színészi képesség. Az volt köztünk a diskurzus a próbák alatt, hogy ez akkor lesz jó, ha olyanná válik, mintha egy mai pesti szlenget beszélne. És egyszer csak elkezdett megszólalni ez a szleng. Folyékony lett az egész. Annyira jó volt hallgatni.

Ezt a szöveget megtanulni önmagában is egy brutális teljesítmény. Pláne úgy, hogy folyamatosan én is ott vagyok, és megállítom, ha például nem figyel egy hosszú magánhangzóra. Ezért majdnem megölt a Lilla. Legalább a szemével meg is tette.

Péteri Lilla a Tizenhét hattyúk című előadásban (forrás: Pesti Magyar Színház)

Szigorú a próbákon?

Ezekben a kérdésekben nagyon. Mert a szerző ezeket a dolgokat nem véletlenül írta úgy, ahogy. Ha a helyükön vannak a hosszú magán- és mássalhangzók, rögtön ki is adják a darab ritmusát. Dallama lesz. Olyan családból jövök, ahol anyám minden reggel énekelte az operaáriákat. Én is mindig ezt keresem: hogy milyen lágéban szólal meg jól az adott dialógus.

A szöveg fontos. Azt sem szeretem, ha nincs meg időben a szövegtudás. Amikor elkezdünk egy próbafolyamatot, elolvassuk a darabot, aztán azt szoktam mondani a színészeknek, menjenek haza, és aki nem tudja két hét múlva a szöveget, automatikusan kiiratkozik a produkcióból. Annyira rossz látvány, amikor gyönyörű nők és szép férfiak papírlapokkal az arcuk előtt vonulnak a színpadon.

Megannyi színházi és filmes szerep után hogyan jött az életébe a rendezés?

Én nem vagyok rendező. Hályogkovács vagyok. Isten őrizz, hogy valaminek kikiáltsam magam. Vannak a színházakban zavarba ejtő pillanatok, amikor szeretnének valamit megcsinálni, de nincs, aki megrendezze. Olyankor előfordul, hogy megkérdezik: „Tyutyu, nem csinálnád meg?” Erre én általában azzal kérdezek vissza: nekem ehhez a darabhoz mégis mi közöm van? Aztán elolvasom, egyszer, többször, és arra jutok, jó, hát próbáljuk meg. Így lehet nagyokat bukni és jó kis meglepetéseket okozni.

Izgalmas még?

A színház? Igen. Van neki egy szaga. Van egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy ha bekötött szemmel lép is be az ember egy ismeretlen ajtón, azonnal tudja, hogy színházba érkezett. Olyan, mintha hazamenne. Egyebekben pedig olyan, mint egy munkahely.

Milyen a fiatalokkal dolgozni?

Ezek nagyon jó csávók, a lányok is, meg a fiúk is. Nagyon sokat tudnak. Többet, mint mi valaha. Áramvonalasak, minden tekintetben nagyon rendben vannak. Azt viszont nemigen tudják, valójában mi is ez a szakma.

Hoznak olyan rögződéseket hazulról vagy az iskolából, hogy alig lehet leszedni róluk, rájuk van száradva. Rettenetes titkokat őriz egy 18-20 éves, és azt hiszi, hogy ezek vállalhatatlanok, ezeket dugdosni kell. Ha ezt az ember leszedi róluk, egyszer csak a színpadon is nagyon érdekesek lesznek. Attól, hogy őszinték.

Közben valahogy meg kéne őrizni azt a rajongást is, ahogy szeretik ezt a szakmát. Nehéz ez, mert amikor már elkezdik kapiskálni, mibe is vágták a fejszéjüket, hamar rájönnek, hogy ez épp az ellenkezője annak, amit gondoltak. Rohadt sok meló, nagyon komoly önfegyelem. Meg kell tanulni odatartani a hátukat, hogy vágják rajta a fát. Nem egy túl vonzó sport.

Cserhalmi György (fotó: Dragon Zoltán)

Könnyebb volt a hetvenes években kezdőnek lenni?

Összehasonlíthatatlanul. Volt televízió például, sok tévéfilm, sorozat, rengeteg szerep. Minden szempontból sokkal könnyebb volt, anyagilag is. Ma kicsit el van vadulva ez az egész.

Önből miért lett színész?

Nem akartam vívóedző lenni. Jelentkeztem a főiskolára és felvettek. Most mit csináljak? Ott valami eldőlt. Pedig nagyon nem szerettem nézni a színházat akkoriban. Minden le volt vasmacskázva. Álltak a színészek, szinte mozdulatlanul, szemben a nézőkkel… Rettenetes volt. Én a sportból érkeztem ebbe a világba, több dimenzióhoz voltam szokva. Mellesleg a színpadon is illett volna lennie háromnak. Elhatároztam, hogy ezen változtatok. Sokan nem kedveltek érte. Volt például egy ominózus mondatom 1975-ben a televízióban: „Én nem tehetek róla, hogy Magyarországon a lefúrt lábú színészet a divat.” Nagy botrány lett belőle, sokan csúnyán néztek rám a kollégák közül. Aztán egyre több helyen előkerült a próbán a melegítőgatya és a tornacipő, lekerült a nylon ing és a nyakkendő. Egész jól belejöttünk. De ez is mikor volt már – lassan hatvan éve.

Mindig komolyan vettem a dolgomat. Az egyik rendező bácsi egyszer azt mondta nekem: „Fiatal barátom, maga nem ismeri azt a szót, hogy mintha?” Visszakérdeztem, hogy ezt hogy tetszik érteni. Erre az volt a válasz: „Hát úgy, hogy nem kell ennyire beleélnie magát.” Akkor azt kérdeztem tőle, mi lenne, ha a tanár mintha tanítana, az orvos mintha gyógyítana, az építész pedig mintha házakat építene. Ezt a minthát én mindig is gyűlöltem. Akárcsak azt a hozzáállást, hogy majd prömierre hozom, majd a bemutatóra megtanulom a szöveget. Mindig is úgy voltam vele, hogy ha erre a dologra adtam a fejem, akkor csináljam rendesen, hadd szóljon.

El kell menni a falig?

Meg át kell rajta menni. Hát azért van ott.