Pelsőczy Réka: „Nagyon izgalmas feladat a hétköznapokból színházat csinálni.”

Pelsőczy Réka: „Nagyon izgalmas feladat a hétköznapokból színházat csinálni.”

4 views
0

„Nem is biztos, hogy el kell menni Toszkánába, meg Provence-ba, mert ez olyan, mint amilyennek azt elképzelem” – vélekedik a Balatonfelvidékről Pelsőczy Réka, Jászai Mari-díjas színésznő, a budapesti Katona József Színház társulatának tagja, aki rendezőként és a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanáraként is aktív formálója a hazai színházi életnek. A sokoldalú művész legújabb rendezése mellett arról is mesélt, hogy a tudatosság mekkora szerepet játszik az életében, de természetesen azt is megkérdeztük tőle, mit jelent számára a Balaton, és hogy a nyári időszakban a feltöltődésre vagy újabb feladatokra fókuszál majd inkább?

Játszol, rendezel és tanítasz is. Hogy lehet összeegyeztetni, hogy ennyi területen kell helytállnod nap mint nap?

Van az úgy, hogy sehogy… Körülbelül másfél éve jutottam el arra a pontra, hogy besokalltam. Azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, és az erőm végére értem. Már nem okozott örömet a munka… És ezt nem akartam. Ezután másfél évig nem is rendeztem, és

őszintén szólva nagyon jól esett ez a szünet.

És a tanítás? Ott is kevesebbet vállalsz?

Szerencsére ott ez most egy kevésbé megterhelő időszak: az osztályom negyedéves, többnyire meghívott rendezők foglalkoznak velük. Ugyanakkor érzelmileg nagyon intenzív dolog a tanítás – de ez igaz a kertészkedésre is, vagy bármire, ami érdekel – mert ha valaminek figyelmet szentelsz, annak felértékelődik a jelentősége az életedben. Igazából ezért nagyon jó nekem, hogy mellette játszom is, meg rendezek, különben ez érzelmileg még nehezebb lenne.

Február 22-én mutatjátok be legújabb rendezésedet a Katona József Színházban, Az átnevelhetetlent. Honnan jött az ötlet, hogy ezzel az anyaggal foglalkozz?

Fullajtár Andrea mesélte, hogy karácsonyra három embertől is megkapta  Anna Politkovszkaja Orosz napló című könyvét. Megkérdeztem, hogy miért nem csinál ebből a nőből valamit. Mire ő visszakérdezett: „Veled?” –  egy ilyen hirtelen ötlettől vezérelve vágtunk bele Andival, és Török Tamara dramaturggal ebbe a produkcióba.

Fotó: Horváth Judit

Teljes mértékben erre a könyvre épül az előadás?

Annyit kell tudni erről az orosz újságírónőről, hogy gyakran írt az orosz-csecsen háború kapcsán a politikai döntések áldozatairól. 2006-ban Putyin születésnapján pedig lelőtték a saját a lépcsőházában, mikor bevásárlásból tért haza.  Az előadás neki állít emléket. Török Tamara találta és fordította le nekünk Stefano Massini Az átnevehelhetetlen című darabját. Ez egy írói fantázia és dokumentumok keveredése az orosz-csecsen helyzet hátteréről és Politkovszkaja belső életéről, ami tulajdonképpen egy 20 képből álló monodráma.

Egy monodráma másfajta rendezői gondolkodást igényel, mint egy többszereplős darab?

Természetesen igen, hiszen a monodrámáknál mindig kérdés, hogy az illető kihez beszél, és hogy ezt mivel oldom fel rendezőként. Az is nehéz, hogy ne fáradjon el se az arca, se a hangja a színésznek, és a néző se érezze azt, hogy „Úristen, még mennyi van hátra?!” Az átnevelhetetlennek mozaikos a szerkezete, élesen elválasztott képekből áll. Olyan ezt rendezni, mintha a sötétben az elemlámpámmal hol az egyik részletre világítanék rá, hol a másikra, és a végére körbevilágítanám azt az egész szituációt, amiben ez a nő élt és dolgozott.

Amellett, hogy ez nagyon izgalmas lehet, biztos rengeteg energiabefektetést igényel. Azért marad idő a pihenésre is? Mi jelenti számodra a kikapcsolódást?

Mostanában az pihentet a leginkább, ha otthon vagyok, és csak magamra figyelek. Alapvetően szétszórt vagyok, de muszáj ellene dolgoznom. Írtam egy listát még ősszel, pont azért, hogy az időbeosztásom tudatosabb legyen, mert kellenek az új élmények, inspirációk: mindenképp elmenjek havonta egy kiállításra, legalább két moziba, két színházba, és hogy olvassak. Nagyon szeretek még sorozatokat nézni, és mozogni is. Egy nagyon jó applikációval jógázom otthon.

Ha már szóba kerültek az új élmények, úgy tudjuk, hogy nyáron egy színházi alkotótábor vezetőjeként is megfordulsz majd a Balatonon. Az Összpróba Felnőtt Tábor résztvevői egymás számára is ismeretlen emberek, nem feltétlenül profi színészek, akik összeállnak egy hétre, és ezúttal a te vezetéseddel „színházat csinálnak”. Mi motivál téged ebben a feladatban?

Egyrészt megtisztelő egy ilyen felkérés, de igazából kíváncsi vagyok magamra egy ilyen helyzetben, hogy milyen emberek jönnek el, és nekik mi a fontos ebben. Számomra mindig az ember a legérdekesebb, és ezért is gondolkodom abban, hogy valami olyasmit csináljunk, ami róluk szól. Nagyon izgalmas, hogy hogyan lehet a hétköznapokból színházat csinálni.

Neked volt részed hasonló alkotóközösségben még a Főiskola előtt?

Voltam pantomimes nyári táborban, de emlékszem, az volt a legnagyobb élményem év közben is, hogy én oda járok. Más táborokban meg az volt a jó, hogy új embereket ismertem meg.

Azt gondolom, hogy feladatok által könnyebben feloldódnak a határok az emberek között, mintha csak leülnének beszélgetni.

Amikor az ember picit a komfortzónájából kimozdul – barkácsol, vagy színházat csinál – mindenképp új színben látja saját magát.

Az Összpróba Felnőtt Táborának Balatonboglár ad otthont. Jártál már ott?

Emlékszem, egyszer még 18 éves koromban télen lementem egyedül vonattal Boglárra, és ott kimentem a mólóra. Az eszméletlen volt! Egyébként a téli Balatonnal egyáltalán nincs élményem, de ez a kép, és ez az emlék valahogy nagyon belém égett.

A Balatonhoz milyen kapcsolat fűz?

Az egész Művészetek Völgye, meg a Balatonfelvidék nagyon meghatározó része az életemnek. Elképesztő, hogy mit fejlődött ez a régió gasztronómiailag is, és hát gyönyörű is. Nem is biztos, hogy el kell menni Toszkánába, meg Provence-ba, mert ez olyan, mint amilyennek azt elképzelem. Nagyon kipróbálnám, hogy milyen bejárni az egészet biciklivel. Útközben megállni, enni-inni. Különböző helyeken megszállni vagy tábort verni. Csak ugye probléma, hogy vannak ezek a dombok, hegyek… Lehet, hogy kezdésként egy elektromos biciklivel kéne nekivágni…

Interjú: Kondor Kitti