A Tátrai Band 2020. július 17-én Balatonbogláron, a Kultkikötő 15. születésnapi nagykoncertjén lép fel. A legendás együttes frontemberével, Tátrai Tiborral beszélgettünk az angyalföldi kissrácról, arról, hogy mit jelent az Öböl-háborúban egy Tátrai-dal, és hogy milyen zenék és zenészek voltak rá a legnagyobb hatással.

Ritka alkalom, hogy a Tátrai Band Balatonon ad koncertet. Készülnek erre az eseményre?
Mindenki már nagyon tapasztalt, profi és elismert zenész, úgyhogy megbeszélünk egy műsort és eljátsszuk. Kis helynek örülünk, nagyobb helynek még jobban örülünk, de ha együtt muzsikálunk, az önmagában mindig egy ünnep. Ez a mottó, és a Tátrai Band-re is érvényes. A Kultkikötő koncertje a Balaton miatt is különleges és eszembe juttatja, hogy angyalföldi gyerekként mindig is úgy éreztem magam ott, mint egy ufó. Aztán, mikor elkezdtem zenélni és eljutottam a Balatonra, az mindig egy jó élmény volt.

Az alakuláskor, 1987-ben már játszott másik együttesben is. Miért jön egy zenész életében egy újabb zenekar?
Ennek mindenféle oka lehet, de ezekre

a változásokra lehet, hogy érdemes inkább úgy tekinteni, mint egy újabb esélyre,

amit az ember kihasználhat. Egy ilyen helyzetben sok minden benne lehet – például a barátság, a bizonyítási vágy.

Én a magam részéről annál az egyszerű oknál fogva szeretek új zenekart csinálni, mert ha egy új zenekar játszik, az éhes a sikerre, ezért új és dupla energiával játszik. De a régóta együtt zenélő együttesekben is elképesztően jó dolog muzsikálni, arról nem beszélve, hogy a zene, amit a Tátrai Banddel játszunk, az a fajta blues, amit mindig máshogy játszunk el és mindig megtaláljuk az örömünket benne.

„A zenekar teljesen egyéni hangzást hozott létre. Ennek alapja a két zeneszerző, Tátrai és Pálvölgyi sajátos, egymást remekül kiegészítő zenei világa volt” – olvasható a zenekar hivatalos ismertetőjében…

Mi ketten összeültünk Charlie-val, hogy kipróbáljunk pár harmóniasort, nézzük meg, hogy állunk egymáshoz. Humorosan fogalmazva „halványosan” sikerült az első, ez volt a Take it easy, Baby. Gyakorlatilag se szövege, se harmóniája, se melódiája nem volt a dalnak, de Charlie tett rá egy-két mondatot, és mikor visszahallgattuk, mindannyiunk számára kiderült, hogy ez egy nagyon érdekes dolog.

És aztán ez a dolog nagyon sok emberre kezdett el hatni…

Nem olyan rég egy magasan kvalifikált újságíró hölgy elmesélte, hogy az Öböl-háború idején kinn volt a magyar katonasággal ő is tudósítani, és a bunkerben hallgattak minket. Nekik akkor és ott ez, a mi zenénk jelentette Magyarországot. Nekem egy hihetetlen érzés: csinál az ember egy lemezt, ami aztán elindul a saját útján, eljut különböző helyekre, tengernyi gondolat lesz belőle, amiről elképzelésünk sincs. A fiam révén egy nagyon jó barátunk, akit nagyon régen nem láttunk, elmesélte, hogy az édesapja végigkönnyezte egy koncertünket, akkora élményt jelentett számára. Csodálatos visszajelzéseket kapunk.

A nagymamája nevelte, ő adott lehetőséget önnek, amikor gitározni szeretett volna. Hogy indult az egész?
Szerencsém volt, hogy kis proletár gyerekként bekerültem a zene világába. A nagymamám mindent megadott nekem, de hát a 60-as évek vége az elég brutális volt a zenében, amivel az ő klasszikus zenéje már nem bírta felvenni a versenyt. Otthon a rádióban a Shadows együttes ment, akik nem énekeltek, tehát a nyugati fertő nem volt veszélyes a magyar népre. A gitár hangja nekem nagyon megtetszett és elkerültem Radics Bélához, ahol már Jimi Hendrixet hallgattam. Aztán Orszánszki Miklósék mellett az aktuális szuper magyar jazz zenészeket, majd Pataki László már Bartókot hallgattatott velem. Hálás vagyok azért, amit adott a zene, akkoriban mindent: az kupált ki abból a környezetből, az adott barátokat, és a zene révén sok intelligens ember került a környezetembe. Egyáltalán, kinyílt a világ a zene által, és annyira szerettem ezt csinálni, rengeteg energiát tettem bele.

Blues, rock, flamenco, jazz, kemény rock közül melyik stílus áll legközelebb a szívéhez?
Én bluest játszom mindenben.

Már Miles Davis is megmondta, hogy minden blues.

Én is úgy gondolom, hogy nem csak hangilag, hanem lelkileg, érzelmileg, mentálisan is, mindenféle szinten minden blues az életben.

Azt nyilatkozta, hogy már tudatosan a lehető legkevesebb hanggal játszik olyan nótákat, amitől megáll a közönség.

Keith Jarrett, dzsesszzongoristát a legnagyobb improvizátornak tartom a világon. A Secret Hymns stúdiólemezen volt egy A-mollos nóta, amelynél kevesebbel még életemben nem hallottam őt játszani. Ahogy feltettem, abban a pillanatban elkezdtem sírni, mert olyan katarzist éltem át, annyira megfogott, annyira az enyém volt. Akkor elkezdtem ezen gondolkodni, és nagyon átgondoltam, hogy nem feltétlenül van szükség olyan sok hangra.

Számos helyre meghívják fiatalok játszani, legutóbb az Ivan & the Parazollal zenélt együtt. A zenéje örök?
Elképesztő nagy szeretettel vannak a fiatal zenészek a profikkal, a nagy öregekkel és remegő örömmel hívnak el újra és újra. Nagy boldogságot ad, hogy megy tovább az ár, a fiatalok ugyanazzal a lelkiséggel, gondolatisággal, mentalitással próbálják megoldani a zenét, ahogy annak idején én azt kitaláltam. Bár én nem tanítottam őket, mégis átveszik ezt az érzelmi töltöttséget. Ez hatalmas élmény.

Interjú: Rátkai Zsófia