A Kultkikötő és az Összpróba Alapítvány a legkisebbekre gondolva mutatja be nyáron a Pöttyös Panni és Kockás Peti – A varázsházikó című mesejátékot. Göttinger Pállal, a darab rendezőjével beszélgettünk arról, miért különleges, ahogy Szepes Mária megírta a mesét, miért szeret mesejátékot rendezni, és azt is megtudhatjuk, mi az a tárgyanimáció.
„Ha lenne kishúgom, biztos felolvasnék neki Panni történeteiből.” Ez csak egy azokból a visszajelzésekből, amelyek mind a mai napig az olvasóktól érkeznek Pöttyös Panni hét évtizedes történeteire. Szepes Mária meséjéből Göttinger Pál rendezésében, Balatonföldváron július 22-én új darab kerül bemutatásra A varázsházikó címmel, Tasnádi István dalszövegével és Nyitrai László zenéjével, amelyet a Kultkikötő balatonszárszói és balatonboglári helyszínein is láthatnak.
Az első Pöttyös Panni mesekönyv 1954-ben jelent meg, amelyet számos további kötet követett. Olvasóként, gyerekként volt-e hozzá szerencséd?
Nem, sajnos nekem kimaradt, ismerkednem kellett vele. Tudtam a létéről, de mi nem olvastuk, pedig vannak lánytestvéreim is. Most persze kézbe vettem őket, de őszintén megmondom, fél szemmel olvastam csak át, mert nem akartam, hogy a fejünkben saját változat épüljön fel ahelyett, mint amit a színpadi változat szerzője elképzelt. Nem annyira szeretem, ha ezer előfeltételezéssel megyünk be a próbaterembe, akadályoz a munkában. Attól még szabadjára szaladhat az ember fantáziája, de ez akkor működik igazán jól, ha minden a papíroson előttünk lévő mondatokból bomlik ki.
Az elmúlt 20 évben több színház is készített belőle darabot, a Móra Könyvkiadó új illusztrációval adta ki a sorozat egy részét. Hogy lehet valami 70 év után is ennyire népszerű és aktuális?
Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy annyira egyetemes és kristálytiszta a közlendője, hogy túléli az évtizedeket. Én hiszek az időben, mint hitelesítő tényezőben.
A színházasdiban mindig sok érdekesség, újdonság, ritkaság, meglepő új forma között hajózunk, és pont ezért esik jól, ha időről-időre vannak kikötők, ahová szellemileg vagy színházilag be lehet húzódni egy kicsit. Ezek azok a művek, amik már kiállták az idők próbáját, a Pöttyös Panni is ilyen. Egyrészt nagyon nagy elméleti felkészültség van mögötte. Szepes Mária – mire a Pöttyös Pannival foglalkozott – már rengeteg mást maga mögött tudhatott, akár íróilag, akár spirituálisan. Mivel a betiltott szerzők közé tartozott, parkolópályára, pontosabban a gyerekirodalom polcára tették. Ennek eredményeképp csatornázta be a történetekbe azt a kiérlelt világnézetet, szelídséget és bölcsességet, ami addigra felhalmozódott benne. Ezek a mesék nem didaktikusak, mégis mester és tanítványa egymást feltételező viszonyában születnek meg. Adott egy nagymama, Mimi, és a kislány, Panni, aki leckéket kap az élettől, de nem szigorúan, hanem megélt kalandokon keresztül. Valójában nagyon korszerű gondolat, hogy nem lediktálják neki, mi a helyes (és mi nem az), hanem élmények érik, és azok lepárlását már ő maga, a tanítvány végzi el.
Az eddigi rendezéseidtől merőben eltér A varázsházikó. Hogyan kerültél bele a produkcióba?
Nagy Viktorral, a Kultkikötő alapítójával hosszú ideje dolgozunk együtt, megvan a szakmai bizalom, rajta keresztül jött a felkérés. Egyből igent mondtam, mert bár korábban több mesedarab-produkcióban is részt vettem, ritkán jutok hozzá, és hiányzik nagyon. Két vonzereje is van számomra. Az egyik általánosabb: a mesét nagyon tiszta hangon, áttetszően, világosan kell elmesélni, anélkül, hogy közben lebutulna. Tehát a leegyszerűsítés, az alakra formálás közben a mondanivaló cizelláltsága fontos marad végig. Ezt szakmai kihívásnak tartom. A másik ok pedig némileg önző: a színészekkel való ismerkedésnek nincsen jobb módja, mint a mesejáték. Bonyolult, nehéz, komplikáltan rétegzett tragédiát csinálni valójában egyszerűbb.
De ezt a játékos, felszabadult, világos, a bennük rejlő kisgyerek fantáziájának áramlását mozgató társalkotóságot csak a mesedarab tudja,
ráadásul ezen keresztül lehet a színészek humorérzékéről, ritmusérzékéről, játékkedvéről a legjobban tájékozódni. Sóvári-Fehér Annával és Jámbor Nándorral is dolgoztam már, de az mind beugrás volt, ahol néhány próba alatt kellett olyasmit elsajátítaniuk, amit nem ők próbáltak be. Szakmai felkészültségről, alázatukról tehát volt már ezáltal fogalmam, most azonban végre ránk zártak egy próbatermet három hétre, hogy addig nem jöhetünk ki, amíg a dolog nem szabad és zabolátlan. Ezt nagyon jó csinálni.
A darabot Szepes Mária művei alapján Jeli Viktória írta, akinek több gyerekkönyve is jelent már meg. Legismertebb az Időfutár sorozata, amely, ahogyan a címe is sugallja, egy időutazás. Ő mennyire helyezte el a darabot egy bizonyos korban?
Nincsen meghatározva, hányat írunk. Az idő, az időutazás inkább ott kerül előtérbe, hogy Panni számára hat nap van hátra az iskoláig és ő, lévén türelmetlen kislány, nem nagyon szeret az ismeretlenre várni. Így Miminek az az ötlete támad, hogy létrehoz egy varázsházikót, amely olyan, mint az adventi naptár, minden nap újabb kinyitható ablakokkal, ami mögött egy kaland vár. Így utaznak Balatonra, a dinoszauruszokhoz, Mimi gyerekkorába, természetesen képzeletben. Az ebben a jó varázslat, hogy naponta nyitja ki az ember ezeket az ablakokat, és nem egyszerre. Így apránként képes töltekezni belőle, és valami teljesség-félét érez, mire a végére ér.
A próbák az évad végén kezdődtek, épp akkor, amikor a legtöbb színész talán épp az utolsót játssza és tervezi a pihenését, nyaralását. Milyen tapasztalatokról tudsz beszámolni?
Nagyon élvezetesek a próbák, noha a hátunk közepére is kívánhatnánk a nyár elején egy egész, nulláról bepróbálandó anyagot. De nem ez a helyzet, nagyon felszabadultak vagyunk. Tulajdonképpen egy tárgyanimációs kísérletezés képezi a próbák tárgyát. Az eredeti mesék tárgykultúrája is köthető az ötvenes évekhez – szegények voltak az emberek a háború után, az otthon fellelhető használati tárgyakból kellett teremtő fantáziával csodavilágot varázsolni. Mivel 50 perces lesz az előadás, második próbára mindenki tudta már a szöveget, így az egész próba lényegében szabadidő és játék az eszközökkel, amik a kezünkbe kerülnek. Azt a leckét kapjuk ilyenkor, hogy a gyerek számára ez a fajta játékmód nem stilizált. Felnőtt korban képzeljük csak absztraktnak, ha egy skatulya játszik egy szerepet, de a gyerek számára ez evidens. Hasra fekszik a szőnyegen, fogja a gyufásskatulyát és játszik. Az a gyerek is érti, aki nézi, és az is, aki játssza. Ez sokszoros tapasztalatom egyébként. Amikor Dinyés Dániellel operabeavató-sorozatot csináltunk gyerekeknek a Müpában, az volt a tapasztalatunk, hogy a gyerekeknek az opera sem absztraktabb, mint bármi más. Mindent, amit ők új élményként befogadnak, rögtön evidenciának fognak fel, és minden művészeti ágat, kifejezésmódot úgy tanulnak szivacsként, mint bármi mást. A nyelvüket, vagy éppen cipőt kötni. Tehát csak felnőttként tűnik az opera bonyolultnak vagy elvontnak. Ugyanígy, a tárgyanimációnál is ezt tapasztalom: nekem kell összeszednem magam, hogy a kreatív képességeimet feltornázzam oda, ahol egy gyereknek alapból van. Ha ez sikerül, utána már magára lehet hagyni egy színészt egy seprűnyéllel egy üres próbateremben, és csoda fog történni.
Mindannyiunkban lakozik egy gyermek, ez nyilvánvaló, de mennyire sikerült neked előhívnod ezt a gyermeket a próbafolyamat alatt?
Semmi nehézségem nem volt. Két csodálatos színésszel dolgozom, akik tehetségesek, nagyon nagy technikai felkészültség birtokában vannak, kézre áll nekik minden. Egyébként is: a gyerekké változásban a színészeknek a foglalkozásuk természete okán van azért némi előnyük. Azzal, hogy az ember egy próbán kipróbál ezer féle dolgot, amíg egy mindenki számára tetszetős megoldásra bukkan, ahhoz a legsúlyosabb témafelvetésben is szükség van némi játékosságra. Ahogy az elején mondtam, akár fáradtak is lehetnénk az évad végén, de azt tapasztalom, hogy az egész éves munka után felszabadultak vagyunk és vidámak.
Írta: Rátkai Zsófia
Kiemelt kép: Juhász Éva, Thália Színház
