Ki mással is ünnepelhetné a Kultkikötő a huszadik születésnapját, mint Halász Judittal, és persze a közönséggel? Halász Judit dalain generációk nőttek fel, ő pedig a több mint öt évtizednyi éneklés után is ugyanolyan odafigyeléssel fordul a hallgatók felé és dolgozik azon, hogy koncertjeivel kicsiknek és nagyoknak egyaránt örömet szerezzen.
Több mint ötven éve ad koncerteket – mennyit változott közben a koncertek struktúrája, a közönséggel való kapcsolata?
Az első húsz, talán harminc évben csak gyerekek ültek a nézőtéren, majd kiderült szép lassan, hogy nem lehet megcsinálni egy koncertet ugyanúgy az óvodásoknak, mint a tizenéveseknek. Mikor átalakítottam a koncerteket, már tudtam, hogy ugyanazt a dalt és ugyanazt a szöveget, ugyanazt a történetet el lehet mesélni mind a két korosztálynak, csak másként kell előadni. Aztán amikor már régóta énekeltem gyerekeknek, kaptam egy betegséget, sőt, kettőt, és három évig nem jelent meg rólam semmi, mert mással voltam elfoglalva, a saját egészségemmel. Utána azt vettem észre, hogy a korábbi hallgatóim felnőttek, gyerekük született, saját családjuk van. Nagyon sok mindenkivel találkoztam, aki olyan szépen beszélt a saját gyerekkora és az én dalaim kapcsolatáról. Azt gondoltam, hogy milyen kár, hogy ők már nem jönnek az én koncertjeimre, hiszen már nem gyerekek, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom úgy átalakítani a koncertjeimet, hogy
a felnőttekhez is szóljon és a gyerekekhez is – tehát a családokhoz.
Ez körülbelül az ezredfordulón történt, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt, és azóta családok járnak az előadásaimra. Vannak dolgok, amiket a gyerekek jobban szeretnek, vannak, amiket a szülők és van, amit együtt énekelnek, ezt én hallatlanul szeretem.
Van kedvenc része a koncerteken, esetleg kedvenc dala?
(nevetve) Ezt nem mondhatom, mert van néhány olyan dal, amit ha van kedvem, ha nincs kedvem, akkor is el kell énekelnem, mert kérik tőlem. Egy biztos: minden előadás a Csiribirivel kezdődik és a Játsszunk együtt-tel végződik. Aztán, hogy közte mi van, az változik. Azért adtam a Csiribiri címet tulajdonképpen minden előadásomnak, mert nem tudom megmondani, hogy milyen időszakonként változik a struktúra – eleinte akkor változott, amikor megjelent egy-egy új lemezem és arról beletettem a koncertekbe azokat a dalokat, amikről azt gondoltam, népszerűvé fognak válni. Aztán ez vagy bejött, vagy nem és akkor megint cserélnem kellett. De nem akarom minden nap változtatni a címet, mert hiszen a lényeg, a gondolat, hogy
a gyerekekkel együtt énekelni, és együtt gondolkozni, az mindig ugyanaz marad.
Mennyivel másabb énekesként kiállni a színpadra, mint színészként?
Nagyon más, mert a színpadon, akivel játszom, az a partnerem. Vele együtt határozzuk meg azt, hogy hogyan folyik az előadás, a nézőktől pedig jön valami olyan furcsa, elmagyarázhatatlan érzés a színpadra, amitől mi tudjuk, hogy jó úton járunk-e vagy valamit meg kell változtatni az előadáson. A koncerteken, ott az én partnerem a közönség. Azt kell figyelnem, hogy mi az, amit a gyerekek leginkább élveznek, leginkább szeretnek és mi az, amit unnak. Rengeteg olyan dal van, ami lírai, kicsit lassú, persze szép dallamokkal – de a gyerekek nagyon szeretik a jókedvet, ha együtt vannak és szeretik a jókedvű dalokat. Néha sajnálom, hogy azokat, amelyeket én is szeretek, de egy kicsit líraibbak, mint amit a gyerekközösség elbír, azokat ki kell hagynom.
Más érzés volt koncertet adni, amikor tudta, hogy hallgatják az unokák is?
Izgatott voltam, hogy nekik hogyan fog tetszeni, jól fogják-e érezni magukat, és a végén kikérdeztem őket. Most már egyetemre járnak, de amikor átdolgozok valamit, vagy valami újat csinálok, akkor azért meghívom őket néha. De hát előtte volt már egy fiam is, aki ott volt az előadásokon és tudtam, hogy ő izgul, az nagyon helyes, nagyon kedves dolog volt.
Mi jut eszébe először a Balatonról?
A gyerekkorom. Nagyon szerettem a Balatonhoz járni, és nagyon sok dolog történt ott velem. Gyerekként apám megpróbált megtanítani úszni. Tettek rám valami gumiövet, vagy parafát és úgy elúszkáltam, de amikor levették, akkor nem akartam úszni, pedig apám nagyon türelmes volt és jól is tanított. Aztán amikor először lementem a Balatonra egy gyerektáborral – lehettem olyan hat vagy hét éves – akkor minden gyerek ott úszott és szégyelltem magam, hogy én nem tudok. Olyan rendes volt az a tanár, aki velünk volt akkor, azt mondta, hogy „így ússzál, próbáld meg, mindjárt sikerülni fog” – és elsőre sikerült. Mert azért visszaemlékeztem az apám tanítására és akkor, a Balatonnál tanultam meg tulajdonképpen úszni.
Nagyon sok barátságot is köszönhetek a Balatonnak.
Apám nagyon szeretett a Balatonon kimenni vitorlással és akkor volt boldog, ha én is vele mentem. Ő már nem él, de én olyan szívesen gondolok vissza arra az időre!
De szívesen mennék megint apámmal vitorlázni!
Írta: Fabacsovics Lili
Frissítés: 2026-ban is ellátogat Halász Judit a Kultkikötőbe Balatonboglárra! Augusztus 14-én találkozzunk a Kultkikötőben!
