Lábas Viki új előadása egyszerre személyes vallomás és művészi önterápia: traumákról, veszteségekről és újrakezdésről mesél zenén, táncon és prózán keresztül. Az Az én szívem játszik azokat az apró, hétköznapi pillanatokat szeretné megragadni, amelyekért érdemes minden reggel újrakezdeni, és tiszta lappal álmodni a jövőről…
Különleges utazásra hívod a nézőket az új összművészeti esteden. Hogyan született meg ez a produkció?
A tavalyi évem elég sűrűre sikeredett: rengeteg dolog történt velem, sok volt a változás, kaptam nagyon rossz híreket… Egy hosszú séta közben talált meg ennek az előadásnak az ötlete, miközben azon gondolkoztam, hogyan tudnám feldolgozni ezeket a hatásokat, és valami pozitívat csiholni a negatív történésekből.
Az Az én szívem játszik rólam szól: az életemről, a traumáimról és a nehézségeimről, amiket a zenén, a táncon és a vizualitáson keresztül mesélek el a nézőknek. Ez volt az én terápiám.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ennyire közel engedd magadhoz a közönséget…
Alapból is elég őszinte embernek tartom magam, a művészetben pedig úgy érzem, egyszerűen nincs más út: igazinak kell lennie, húsbavágóan nyersnek, csak így éri meg.
Valahogy nagyon természetesen jött belőlem ez a kitárulkozás. Nem volt bennem félelem. Az az érzés hajtott, hogy csak így tudom ép ésszel túlélni mindazt, ami történt velem. Nem gondolkodtam azon, hogy másokban mindez hogyan fog lecsapódni, mit fognak gondolni rólam. Csak őszintén érdemes élni: el kell mondani, fel kell vállalni azt, ami van, a jót és a rosszat egyaránt.
Több szempontból is óriási identitásválságba kerültem a közelmúltban. Tizenegy év után vége lett a Margaret Islandnek, volt egy autóbalesetem és a teljesen felfordult a magánéletem is. Nagyon sok lett bennem hirtelen a kérdés: ki vagyok én most, hol van a helyem nőként, művészként?
Mit adott ez az előadás ebben a nehéz időszakban?
Ketten írtuk a teljes zenei anyagot Toldi Mikivel, ráadásul nagyon gyorsan, mindössze két hónap alatt elkészültünk vele. Egészen érdekes kettősség lengte be a folyamatot: rengeteg volt a nehézség, úgy éreztem, mintha minden azért dolgozna, hogy engem kicsináljon, mégis volt valami megfoghatatlan erő, ami azt akarta, hogy megszülessen ez az előadás. Végig nagyon erősen bíztam abban, hogy az alkotás nemcsak engem segít majd, hanem az embereknek is adhatunk általa valamit – például azt, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, a nehézségeikkel, és hogy mindannyian ugyanazokon a dolgokon megyünk keresztül, csak más-más megfogalmazásban.
Sokan kérdezték, hogy miért vállalom fel, hogy nem vagyok jó passzban, miközben ma épp ennek az ellenkezője a divatos: azt kell sugallni, hogy minden tökéletes, hogy önfeledt az élet. Ilyesmibe sosem mentem bele, nem akarok becsapni senkit: vállalom azt, ami van, és nem kertelek. Nem kell persze túlzásba esni, és a legkevésbé sem sajnáltatni akarom magam: azt szeretném érzékeltetni, hogy mindenki küzd valamivel, amivel szembe kell néznie, amin felül kell emelkednie. Hiszek abban, hogy nekünk, akik a színpad miatt nagyobb figyelmet kapunk,
nemcsak azt kell megmutatnunk, hogy minden csupa csillogás, hanem azt is, hogy a fényig vezető út mivel van kikövezve.
Hogyan segítette az alkotói folyamat a feldolgozást?
Nem mondom, hogy minden megoldódott attól, hogy kiírtam magamból, de sokat gyógyultam közben. Rengeteget segít, ha képesek vagyunk kimondani azt, amit a legnehezebb. Semmit nem gondoltam túl, nagyon gyorsan születtek meg a dalok: ösztönösen, zsigerből szerettem volna megmutatni, hogy éppen mi zajlik bennem, mi van velem. Úgy, hogy közben merek akár hibázni is, hogy minden nagyon a mostban történik, a jelen pillanat lenyomata, és nem egy koncepciók mentén kitalált, túlgondolt valami.
Soha nem csináltam semmit ilyen rövid idő alatt. Nem is túl gyakori ez a szakmánkban: általában minimum egy-két éves folyamat, mire összeáll egy anyag. Én két hónapig ezzel keltem, ezzel feküdtem, nem mentem haza karácsonykor, és ezen dolgoztam szilveszterkor is.
Hangsúlyos eleme a produkciónak a tánc. Számodra mit jelent?
Az abszolút felszabadulást. Elképesztő érzés megtapasztalni, hogy az az energia, amelyet a mozdulatainkkal beleviszünk a körülöttünk lévő térbe, ott marad, nem tűnik el. Nagyon sok táncpórbára jártam az előadás miatt, és sokszor éreztem úgy, hogy az agyam képtelen lekövetni a koreográfiát. De egy idő után megtanultam elengedni a kontrollt, megengedni magamnak, hogy hadd csinálja a testem, amit akar, és lesz, ami lesz. Elképesztő tapasztalás volt rájönni arra, hogy ha nem gondolkodom, hanem csak hagyom, hogy jelen legyek a pillanatban, akkor is meg tud történni, amit szeretnék… Vagy esetleg még valami annál is több. A mozgás gyógyít, felszakítja sebeket, képes megsiratni, megváltoztatja testedet, a beleidtől az izmaidig – hatalmas ajándék az élettől, hogy képesek vagyunk a táncra, és ezzel élni kell.
Régóta nagyon fontos már számomra ez a műfaj. Nem a legkönnyebb kapcsolódni hozzá, nem is túl népszerűek itthon a táncszínházi előadások, pedig rengeteg tehetséges táncosunk van. Úgy éreztem, ha most úgyis éppen újrafogalmazom a saját kereteimet, szeretném, ha nagy hangsúlyt kapna benne tánc is: hátha kicsit még közelebb tudom hozni a műfajt a közönséghez Tóth Laura és Baumgartner Krisztina csodás koreográfiáján keresztül.
Tizenegy évig a Margaret Island frontembereként jártad az országot, az Az én szívem játszik viszont egészen másféle kihívás…
Teljesen más ez, mint egy koncert: ott rengeteg a random dolog, itt pedig másodpercre pontosan ki van számolva minden, ami hatalmas biztonságot ad – még akkor is, ha közben az enyém az összes felelősség. De a helyzet hiába új és nehéz, az, hogy vannak stabil keretek, amikhez igazodhatom, felszabadulttá tesz a színpadon. Nagyon izgulós vagyok, de ettől az előadástól kicsit sem félek, pedig egészen újfajta kihívás, hogy ennyire gyorsan kellett megjegyeznem egy 75 perces anyagot, amiben ráadásul nemcsak énekelek, hanem prózát is mondok. Minden este pontosan tudom, honnan hová kell eljutnom, miközben remek zenészek és táncosok vannak velem a színpadon.
Énekesnőként mennyire tesz próbára a produkció?
Nagyon – és törekedtem is rá, hogy így legyen. A mai napig járok énektanárhoz, sok énektechnikai módszert elsajátítottam már. Szerettem volna, ha ebben az előadásban egészen másképpen énekelhetek, mint ahogy eddig: van például benne nagyon magas dal, de van, ahol üvöltözök vagy épp suttogok. Ráadásul a zenei stílus miatt is máshogy kell használni a hangomat, mert sok benne az elektronika, nagyon másképp kell gondolkodni énekesként.
Ezért is fontos számomra, hogy a daloknak az összművészeti esttől független életük is legyen. Májusban megjelent az első EP, ami az előadás gyermekkort feldolgozó etapjának szerzeményeit foglalja magában. Idővel pedig azt szeretném, hogy koncert keretében is találkozhassanak velük az emberek: Iamyank, Lee Olivér és Sárkány Bertalan társaságában indulunk majd útnak, hogy dalról dalra, városról városra járva megmutassuk az új lemez anyagát – és közben együtt építsük tovább ezt a történetet a közönséggel.
Augusztus 8-án a balatoni közönségnek is bepillantást engedsz ebbe a nem mindennapi belső utazásba, Balatonbogláron, a Kultkikötőben.
Már nagyon várom: még soha nem játszottam a Kultkikötőben, pedig régi álmom volt, hogy fellépjek ott. Kultikus hely a számomra, szeretem ezeket a nyár esti hangulatokat… És Sziget Nagyszínpad ide, külföldi turnék oda, Bogláron még nem játszottam.
Echte déli parti csaj vagyok:
Fonyódon nőttem fel, a mai napi oda szól a lakcímkártyám, ott él a családom, a kutyám, ott van mindenem. Ez számomra a legtermészetes közeg: ahol megnyugodhatok, ahova hazamehetek, ahol mindent ismerek, amiért lázadhatok, amit védhetek és népszerűsíthetek.
Az interjút készítette: Németh Mónika
Nyitókép: Földi Ádám
