Hogyan tudnak szót érteni a különböző generációk? Miért beszélünk el olyan gyakran egymás mellett? Mit tanulhat egymástól idősebb és fiatalabb? Ezeket a kérdéseket járja körül a Delta Produkció új előadása, a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma, amely augusztus 8-án a Balaton partján is látható lesz – Balatonszárszón, a Kultkikötőben. A produkció kapcsán Olasz Renátóval beszélgettünk generációs konfliktusokról, a humor erejéről, és arról, milyen volt a közös munka Mucsi Zoltánnal…
Az előadás két neves kortárs szerző, Németh Gábor és Biró Zsombor Aurél drámáira épít. Két nagyon különböző szöveget mozgat, mégis koherens. Mennyire volt nehéz megtalálni ezt az egyensúlyt?
Volt bennünk félelem ezzel kapcsolatban a teljes próbafolyamat alatt, mert stílusában is nagyon más a két szöveg, különböző a humoruk, és eltérő játékmód áll jól nekik. Sokáig paráztunk, hogy hogyan fog ez működni, fog-e működni egyáltalán… Izgalmas feladat volt találkoztatni a két darabot, és megtalálni az átjárást a kettő között.
Az elején még eléggé különválasztottuk a kettőt, most pedig már azt érzem, hogy hiába különböznek nagyon egymástól, egy ívnek, egy ritmusnak, egy nagy levegőnek kezeljük őket. Az elsőben egy fiatalabb angyal vagyok, aki valamilyen formában szembeszáll az idősebb generációval, és a problémakör a második drámában is nagyon hasonló – ha nem is pont ugyanígy jelenik meg.
Téged mi zavar leginkább az idősebb korosztályban?
Éppen valamelyik nap gondolkodtam azon, hogy valahogy sosem tudtam mit kezdeni azzal a hozzáállással, hogy csak azért, mert valaki idősebb, igaza kell, hogy legyen. Nagyon szeretem, amikor adott esetben egy idősebb ember, egy tanár, egy apa vagy egy nagyapa igazat tud adni egy fiatalabbnak. Ott van például a Kapa: egy híres színész, aki rengeteg mindent letett már az asztalra, mégis teljes értékű partnerként kezel téged, nem él vissza sem a szakmai sikereivel, sem az életkorával. Ezt különösen nagyra értékelem benne. De arra is volt példa, hogy filmrendezőként nálam vagy tíz évvel fiatalabb stábtaggal kellett együtt dolgoznom, és számomra is evidens volt, hogy egyenrangú félként viszonyulok hozzá.
Fontos lenne, hogy kortól függetlenül tiszteljük a másikat.
Iszonyatosan idegesít, amikor valaki azzal jön, hogy bezzeg az én időmben, meg hogy jajj, a mai fiatalok… A bicska kinyílik a zsebemben. Mintha azt mondaná: na, majd akkor fogod csak tudni a nagy igazságokat, ha átmentél azon, amin én. De miért? Szerintem ez hülyeség. Ezt is boncolgatja amúgy ez az előadás… Hogy kinek van igaza: az apának, mert idősebb, végigélt egy életet, és lakást rakott a gyereke alá, vagy a fiúnak, aki azt mondja, hogy ez már egy teljesen másik világ, fater, és azok a szabályok, amikről te azt hitted, hogy működnek, már nem érvényesek. De felmerül a fiú részéről az a kérdés is, hogy oké, lakást raktál alám, de meghallgattál, amikor szükségem volt rá, odafigyeltél rám?
Nagyon komplex helyzetek ezek…
Igen, és azt hiszem, nincs is rájuk egyértelmű válasz. Éppen ezt szeretem nagyon ebben az előadásban: egy absztraktabb és egy realistább szinten is körbejárjuk a problémát, a kettő összessége pedig már talán kiad valamit… Nem akarunk persze konkrét választ adni, hogy apák és fiúk, így és így viselkedjetek ezentúl egymással. Inkább az lenne a lényeg, hogy mindenki menjen haza és gondolkodjon el a saját szerepén a fiatalabb és idősebb generációk viszonylatában.
Van olyan jelenet, amelynek különösen nagy súlya van a számodra?
Szerintem az a legerősebb rész, amikor az apa szembesül a fia melegségével, és Kapa elmond ennek kapcsán egy hosszú monológot. Ez egy nagyon fontos élethelyzet, amiről úgy hiszem, ma Magyarországon nem lehet eleget beszélni.
Minden olyan gesztus, amely kisebbségekért áll ki, rengeteget számít.
Értékes üzenete az előadásnak az is, hogy mennyire nem kommunikálunk egymással, mi emberek. Te hogy van ezzel?
Nekem is van még ebben hová fejlődnöm. De a fiatalabbakon azt veszem észre, hogy nekik valahogy ösztönösen jobban megy, szerintem ebben még az én generációm is sokat tudna tanulni tőlük. Önreflektívebbnek tűnnek, és sokkal egyszerűbben kimondanak dolgokat, nem kertelnek, mintha kevésbé lenne náluk jelen a felesleges tekintélytisztelet.
Tanulnod kellett, hogy hogyan állj ki az igazadért?
Vannak bizonyos helyzetek, amelyeket elszenvedtem fiatalabb koromban, és tudom, hogy már nem hajtanék fejet nekik. Persze, ez is egy összetett kérdés: ha abban a pillanatban azt érzed, hogy az egzisztenciális helyzeted függ attól, hogy kiállsz-e saját magadért vagy a másikért, már sokkal nehezebb a döntés. Nem könnyű meghúzni a határt, hogy mondjuk egy színházi helyzetben meddig lehet visszaszólni egy idősebb rendezőnek. Fiatalon én sem álltam bele annyira ezekbe a szituációkba, mint amennyire ma megtenném. És nem a visszaszóláson van a hangsúly, nem az a lényeg, hogy az ember folyamatosan veszekedjen, hanem az, hogy ha azt érzi, megalázó helyzetbe került, akkor igenis merjen kiállni saját magáért – vagy esetleg egy gyengébbért, akinek nincs elég erős hangja.
Az előadás nagyon jó humorral beszél ezekről az amúgy nem könnyű témákról.
Iszonyú jó érzés, hogy estéről estére röhögnek az emberek. Egyébként Kapa személye is hatalmas garancia erre: már az elején tudják a nézők, hogy vicces lesz, mert itt van a káromkodós ember. Ilyesmiben, azt hiszem, még soha nem játszottam. E tekintetben leginkább egy vásári komédiához hasonlít az előadás: nagyon jó értelemben vett népszórakoztatás, nem gatyaletolós poénok, hanem egy igényes, szórakoztató dolog.
Nehéz feladat, hogy minden poén a helyén legyen?
Rengeteget tanulok Kapától. Elképesztően érzi ezt a műfajt: hogy hol tart szünetet, hol hangosabb, hol halkabb… Nagyon sok technikai dolgot lehet tőle tanulni, egy igazi bohócnagymester. Tudja, hogyan kell felemelnie a kezét ahhoz, hogy nevessenek. Ez technika, tapasztalat, tehetség – minden úgy egyszerre. Király vele versenyezni, megpróbálni legyőzni abban, hogy kin röhögnek jobban. Kapa egy csodálatos ember.
Élő szerzők esetén adott a kérdés: mennyire folytak bele a próbafolyamatba?
Mindketten úgy voltak vele, hogy ha szükség van rájuk, akkor ott vannak… De pontosan ismerik, hogyan működik a színház: hogy az, ha élő szerzővel van dolgunk, sokszor sokkal nagyobb hátrányt tud jelenteni, mint előnyt. Az ember egy bizonyos pont után fél már hozzányúlni a szöveghez, fél alakítani rajta, mert mit fog szólni a szerző. Ők ennek a tudásnak a birtokában a legkevésbé sem azt képviselték, hogy márpedig mi megírtuk a tökéletes szöveget, és szóról szóra mondjátok azt el, különben beperlünk titeket. Azt mondták: azt csináltok a darabokkal, amit akartok, kezeljétek úgy, ahogy nektek jólesik, nem fogunk ezen szőrözni, bátran szedjétek szét…. Ezzel pedig nagyon nagy terhet vettek le a vállunkról.
Szereted, ha van beleszólásod abba, milyen legyen a karaktered?
Nincs olyan, hogy ezt szeretem jobban vagy azt… Egy film vagy sorozat esetében nincs lehetőség arra, hogy az ember a saját szájízére alakítsa a mondatokat. Azt kell visszaadni, ami le van írva: ilyenkor azon kell dolgozni, hogy hogyan tudsz szóról szóra úgy elmondani egy szöveget, hogy az úgy tűnjön, mintha ott és akkor fogalmazódna meg benned, mintha azok a te saját mondataid lennének. Ez is izgalmas kihívás, amit nagyon tudok élvezni. És hát színészként végülis az a dolgunk, hogy azokat a mondatokat is jól mondjuk el, amik nem feltétlenül állnak a szánkra…
Egészen más az, amikor úgy állunk neki egy próbafolyamatnak, hogy tudjuk, mik azok az irányok, amelyek érdekelnek bennünket, és van tere annak, hogy a saját ötleteink is beépüljenek a darabba a karakterek, a szöveg vagy a jelenetek szintjén. Nagyon jó Kapával és Kingával játszani, egymásra hangolódtunk, érezzük egymást, tudjuk, hogy éppen ki miben van, kinek kell segíteni, mikor kell megtartani a másikat. Hatunk egymásra – és ettől lesz igazán élő a dolog.
Írta: Németh Mónika
