A Kultkikötő 21. nyári évadának közepén beszélgettünk Nagy Viktorral, aki húsz éven át igazgatta és alakította az összművészeti fesztivált, az elmúlt másfél évben pedig már a Csiky Gergely Színház és Kulturális Központ igazgatójaként dolgozik. A beszélgetés során felidéztük az összművészeti fesztivál indulásának legmeghatározóbb pillanatait, a társulat erejét, a szabadtéri és kőszínházi közeg különbségeit, valamint azt is, hogyan születnek meg azok az előadások, amelyekben a nézők nemcsak élményt, hanem valódi gondolati és érzelmi tartalmat találnak.
Fel tudsz idézni egy olyan pillanatot a Kultkikötő elmúlt két évtizedéből, amely különösen megmutatta, milyen ereje van egy összetartó csapatnak?
Nagyon élénken él bennem a Kultkikötő őstörténetének egyik legfontosabb pillanata. A Csiky színészeként jártam ki annak idején, hogy az elhagyott balatonföldvári szabadtéri színpadot újra meg lehessen nyitni. 2006 májusára már megvolt a hosszú távú szerződésünk az önkormányzattal, meghirdettük az első előadást, de egyetlen fillérünk sem volt a kezdéshez. A teljes fizetésem csak az áram- és vízdíjra volt elég, miközben a fejemben már a Csiky „nyári játszóhelye” épült – pénz nélkül. Mohácsi János Veszett fejsze című előadásával terveztünk nyitni, de egyetlen pályázaton sem nyertünk. Emlékszem, ott álltam a művészbüfében, tördeltem a kezem, és elmondtam a társulatnak, hogy bajban vagyunk. A színészek pedig azt mondták: „Viktor, megyünk. Ha majd lesz pénze a Kultkikötőnek, akkor fizettek a munkánkért. Most megcsináljuk ingyen.” Ez a pillanat számomra nemcsak fontos, hanem a leglényegesebb része a Kultkikötő történetének. Azóta biztosan tudom: nincs lehetetlen egy társulatnak.
És úgy tűnik a Kultkikötő is kiállta az idő próbáját és már túlnőtt a földvári helyszínen is. Mégis, mi az amiben gyökeresen más a nézők szempontjából egy szabadtéri színház, mint egy kőszínház?
A szabadtéri színház és a kőszínház két külön világ, és ezt a nézők nagyon pontosan érzik. A kőszínházba általában úgy érkezünk, hogy magunkkal hozzuk a napunkat, a hetünket, a feszültségeinket. Belépünk egy zárt térbe, ahol a figyelem koncentrált, a fények, a csend, a falak mind abba az irányba terelnek, hogy fókuszáljunk. A kőszínház egyfajta búra: bent vagyunk, együtt vagyunk, és minden rezdülésnek súlya van.
A szabadtér ezzel szemben élő organizmus. Ott van a Balaton illata, a szél, a nyár hangjai – egy érkező vonat vagy egy szomszéd templom harangja – és persze a nézők oldottsága. A szabadtéri előadásra többnyire úgy érkeznek a nézők, hogy már benne vannak a pihenésben, a nyárban. Ez egy egészen más lelkiállapot.
Mit gondolsz ugyanarra a műfajra ül be egy néző télen, a zárt térben, mint nyáron, a Balatonon, oldott hangulatban?
A nézői elvárás és hozzáállás picit más. A szabadtéri színház esetében a nézők sokszor egész napjukat a parton töltik és este szeretnének valami olyat kapni, ami beleillik ebbe a könnyedebb állapotba. A vígjáték, a zenés produkció, a nagyobb lélegzetű, látványos előadás nyáron sokkal természetesebben talál utat. Nem azért, mert a közönség ne lenne nyitott a mélységre, hanem mert a szabadtér másképp hat.
De persze van igény az intimebb előadásokra is. Vannak olyan előadások, és olyan Kultkikötő helyszínek, amelyek atmoszférájához nyáron is a mélyebb hangvételű előadások dukálnak. Ezek általában vagy nagyon erős személyes jelenlétre épülnek, vagy olyan témát hoznak, ami a nyárban is rezonál.
Idén több ilyen előadás is érkezik még a nyár második felében, amely intimebb hangvételű és kifejezetten mély érzelmi vagy gondolati tartalommal dolgozik: a beck@grecsó: szeretet vessző béke, Az semmi… Koltai Róbert és Jordán Tamás estje, Az én szívem játszik – Lábas Viki összművészeti estje, A szomszéd ajtó, Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma, a Mély levegő vagy épp Szókratész védőbeszéde. Mi az a közös szempont, ami alapján ezek a produkciók helyet kaptak a nyári programban?
Azt hiszem, ezeknél az előadásoknál mindig ugyanazt a kritériumot veszik a kollégák figyelembe: a mondanivaló hitelessége. Mi az, ami nem csak egy este erejéig hat, hanem tovább rezeg a nézőben, akár napokig, hetekig. A nézők sokszor nyitottabbak ezekre a mélyebb rétegekre lelassult, kipihent állapotban. A közös szempont tehát mindig az, hogy az adott előadás mondjon valamit a világról, az emberről, a jelenünkről, és mindezt könnyebb úgy, ha olyan alkotók keze munkája által teszi, akikben a néző bizalma már eleve ott van. Ez a bizalom az, ami lehetővé teszi, hogy a mélyebb tartalmak valóban utat találjanak.
A Kultkikötő jelenében fontos szerepet játszik már egy ideje az új produkciók látrehozása is. Ezeket nem csak a Balatonnál és nem csak nyáron láthatja a közönség. Kikhez szólnak ezek a produkciók?
A saját produkcióknál mindig két irányt tart a Kultkikötő csapata szem előtt, két nagyon különböző, mégis egymást erősítő közönséget. Az egyik a felnőtteké: azoké, akik keresik a személyesebb, mélyebb színházi élményt, akik nem csak kikapcsolódni szeretnének, hanem valamit hazavinni is magukkal. Ilyen előadás lett Ember Márk első rendezése az Életed hétvégéje minimusical, illetve a Kőszegi Várszínház és a Kultkikötő közös – idén bemutatott – A szomszéd ajtó vígjátéka Auksz Éva és Őze Áron színészházaspár előadásában, illetve a Boldogan éltek színházi mese felnőtteknek is.
A másik célcsoport legalább ilyen fontos – sőt, ha őszinte akarok lenni, talán még fontosabb. A gyerekek. Én mindig azt vallottam, hogy a színházi nézővé nevelés kisgyerekkorban kezdődik. Amikor először ül be a nézőtérre, amikor először találkozik egy történettel, egy színésszel, egy varázslattal. Ha akkor sikerül megérinteni, ha akkor kap valami olyat, ami miatt vissza-visszavágyik, akkor lesz belőle később olyan felnőtt néző, aki értőn, nyitottan, kíváncsian fordul a színház felé. A mai, digitális impulzusokkal telített világban a gyerekek figyelmének lekötése különösen nagy kihívás. Pont ezért volt számunkra különösen fontos a nyáron bemutatott Pöttyös Panni és Kockás Peti – A varázsházikó, Göttinger Pál rendezésében, illetve a Mesék Süsünek előadás, utóbbi a Csiky Gergely Színházzal koprodukcióban született meg. Süsü vagy Panni története is olyan világot teremt a színpadon, amely a zenével, a látvánnyal és a játékos megoldásokkal azonnal leköti a gyerekek figyelmét, mindemellett generációkat köt össze, és pontosan azt a fajta közösségi élményt hozza létre, amit én a színház egyik legszebb arcának tartok: amikor a nézőtéren egymás mellett ül a nagyszülő, a szülő és a gyerek.
A 2026/27-es évadban különösen fontos szerepet kap a Csikyben is a generációk párbeszéde. Hiszem, hogy a színház – legyen az szabadtéri vagy kőszínház akár – az egyik legerősebb közeg arra, hogy a különböző korosztályok egymás mellé üljenek, ugyanazt a történetet nézzék, és utána beszélgessenek róla, mert sajnos azt látom magam körül, hogy egyre kevesebb elmélyült gondolat van, amit egymással megosztanánk. A színház erős alapot ad ahhoz, hogy a családok, a fiatalok, az idősebbek ugyanarról a témáról tudjanak beszélni – akár a nyaralás alatt, akár hétköznap otthon egy vacsora mellett.
Kiemelt fotó: Böröczky Bulcsú, Kultkikötő
