Keserédes vígjáték az életközépi újratervezésről, az elfogadásról és arról, hogyan tanulhatunk meg együtt élni a változással. A Centiről centire előadás kapcsán beszélgettünk Dobó Kata színésznővel útkeresésről, önismeretről és a nézőpontváltás fontosságáról.
Július 4-én érkezel a Kultkikötőbe a Centiről centire című produkcióval, amelyben négy bizonytalan, tökéletlen és sebezhető ember történetét ismerheti meg a közönség. Az előadás a humor nyelvén beszél olyan nehézségekről, amelyekkel idővel a legtöbbünknek szembe kell néznünk, így vagy úgy.
Szeretem az olyan típusú vígjátékokat, amik nem egyszerű térdcsapkodós komédiák, hanem van mondanivalójuk is, és a könnyű műfajon keresztül próbálnak fajsúlyos üzeneteket eljuttatni a nézőkhöz. Jelen esetben azt, hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek éppen vagyunk, hogy fogadjuk el a korosodást. Persze ez nem jelenti azt, hogy közben ne dolgozzunk magunkon, és ne próbáljuk megtalálni önmagunkat egy új életkorban vagy élethelyzetben.
Sheila, a karaktered mivel küzd?
Újabb és újabb szépészeti megoldásokban keresi a maga békéjét az öregedéssel, ami nem feltétlenül a legjobb megoldás – legalábbis nem mindenki számára. Maureen, akit Marjai Virág játszik, nemcsak a külsejével vívódik, hanem azzal is, hogy nem tud kapcsolódni a férfiakhoz. Szerintem ezzel nagyon sok nő van ma így: és aki magányosan él, hajlamos elsősorban magában keresni a hibát, és arra fókuszálni, hogy ő vajon mit ronthat el. Miközben semmi nem fekete vagy fehér. Ezért is fontos, hogy megjelenik a másik oldal is: Hajdú Steve játssza Joe-t, aki ugyanezt éli meg férfiként. Az ő története megmutatja, hogy nem csak a nőknek nehéz.
Nagy ereje szerintem ennek a darabnak, hogy négy különböző karakter sorsán keresztül beszél arról, hogy mindenki küzd valamivel… Még az is, akiről elsőre talán nem is feltételeznénk. Nem könnyű az egyedülállóknak, de azoknak sem, akik egy kapcsolaton belül próbálnak hosszú távon jól együtt lenni. Mindenhol vannak mélyrepülések. Mindenkinek van az életében valamilyen nehézség, amin felül kell emelkednie: ezért sem baj, ha kicsit empatikusabbak vagyunk egymással, mi emberek.
Te most békében vagy a saját koroddal?
Áldom magam, hogy az elmúlt négy-öt évben keményen dolgoztam önmagamon. Igaz, egy ilyen belső utazás sokszor nem kellemes. De rettenetesen motivált, hogy szerettem volna letenni azt a fajta működést, hogy a külvilág ingereire reagálva éljem az életemet. Mindig történik majd valami, ami kibillent, ami elbizonytalanít, ami elvesz: kapcsolódásokat, szakmai lehetőségeket, egészséget, bármit. De azon kezdtem el gondolkodni: többről kell, hogy szóljon ez az élet, mint hogy én csak reagálok arra, ami éppen velem vagy körülöttem történik.
Rájöttem arra, hogy lehetek a saját életem origója, és okozhatok magamnak apró boldogságpillanatokat – ahelyett, hogy ezt mástól várnám. Megtanultam minden nap hálásnak lenni azokért a dolgokért, amiket hajlamosak vagyunk természetesnek venni: például azért, hogy van munkám, hogy szeretem, amit csinálok… Vagy csak ránézek a gyerekemre, és iszonyú büszke vagyok, hogy mi mindent végigcsináltunk már, és hogy ilyen fantasztikus emberke lett belőle. Elkezdtem kevesebb hírt olvasni, egyre kevésbé dőltem be a világ manipulációjának, és egyszer csak megszerettem magam.
Mit tanított neked ez a belső út?
Ha az ember képes megszeretni önmagát, sokkal elfogadóbbá is válik saját magával. A gyerekedet sem azért szereted, mert szép, okos, vagy valamit jól csinált, hanem egyszerűen azért, mert van. Amikor rájössz, hogy ezt magadnak is megadhatod, és szeretheted magad úgy, ahogyan vagy, a tökéletlenségeiddel együtt, azzal egy csomó terhet leteszel – például a megfelelését. Az elmúlt években sokkal elfogadóbb lettem önmagammal, amire nagy szükségem is van most, hogy a változókor megérkezett az életembe. A menopauza egy kemény cucc: 30 évig ugyanúgy reagált a szervezetem mindenre, aztán egyik pillanatról a másikra elvágólagosan megváltozott minden. Sokkal türelmesebbé kellett válnom: jobban hallgatok a testemre, hogy mit mond, mi jó neki.
Ha nem támasztja meg magát belülről az ember, akkor szerintem könnyen ki tud csúszni a talaj a lába alól ebben az időszakban, és elkezd mindenféle külső eszközökhöz nyúlni, amik ideig-óráig tudnak csak megnyugvást adni. Senki nem néz ki ma úgy, mint öt évvel ezelőtt. Én sem. De nem is ez a cél. Folyamatosan mindannyiunknak kidobja a telefon vagy a Facebook a korábbi képeinket, és visszanézve a legtöbbször úgy érezzük: basszus, de jól néztem ki. Abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy tíz év múlva is kipörögnek majd a mai képek, és akkor a jelenlegi állapotunkról fogjuk ugyanezt mondani. Mondjuk ki inkább ma! Hiszen most vagyunk a legfiatalabbak, akik még lehetünk.
Színészként mit ad számodra ez az előadás?
A Rózsavölgyi Szalonban van műsoron a darab, és nagyon érdekes tapasztalat egy ilyen kis közegben játszani, ennyire közel lenni a nézőkhöz. Egy ilyen intim térben tudsz a saját hangodon játszani, nem a gyomrod legmélyéről kell elérni még az ezredik sorba is. Jó dolog ennyire apró, finom eszközökkel dolgozni, és egyszerűen csak létezni a színpadon. Egy méterre ül tőlem az első sor: nem kell hatalmasat játszani, a lényeg az, hogy az embernek mi van a szemében, milyen gondolatok suhannak át a fejében, és már meg is van a karakter, a történet.
Őze Áron nemcsak a férjedet játssza, hanem rendezőként is jegyzi az előadást. Milyen volt a próbafolyamat?
Ez a második olyan előadás, amiben Áronnal dolgozhatok: Dunaújvárosban már játszottunk együtt a Diploma előtt című produkcióban. Nagyon sokszor futottam bele korábban szakmailag, vagy egyszerű magánemberként is abba, hogy piedesztálra emelek művészeket – olyanokat, akik emberileg egyáltalán nem lennének odavalók. Az utóbbi években viszont engem már egyáltalán nem érdekel, hogy művészileg mekkora zseni valaki: ha az emberi minősége nem felel meg az én értékrendszeremnek, számomra lenn marad. Sokkal fontosabb, hogy milyen ember valaki, milyen érzés a környezetében lenni…
Áron nagyon jó ember: higgadt, elfogadó és rengeteget tud erről a szakmáról. Ugyanakkor persze meg is követeli a dolgokat, de azt is emberséggel teszi. Rendkívül felkészült volt, már az első perctől tudta, hová szeretne eljutni ezzel a darabbal. Biztonságos tempóban haladtunk, és egy nyugalmas próbafolyamat után született egy fantasztikus előadás, amit a közönség is szeret, és nagyon jókat nevetnek rajta. Ennél többet nem kívánhat az ember.
Jártál már korábban is a Kultkikötőben – igaz, akkor nem Szárszón, hanem Földváron.
A Kölcsönlakást játszottuk, és igen emlékezetesre sikerült számomra az az este. Napközben a Balatonon vitorlázgattunk a kollégákkal, és életemben először sikerült napszúrást kapnom, de annyira, hogy az előadás előtt még orvos is megvizsgált. A tapsrendnél már a többiekbe kapaszkodtam, annyira rosszul voltam – de a produkció szerencsére rendben lement. Mindig kiderül, hogy az ember sokkal többre képes, mint gondolná…
Mit jelent neked a Balaton?
A víz számomra nagyon szakrális dolog: az energiája, a látványa, az érzete. Ha meglátom a Balatont – akár februárban is –, hihetetlen boldogság tölt el. Annyira szép. Egész régi emlékek is kötnek ehhez a tóhoz: édesapám katonatiszt volt, és gyerekkoromban rengeteget jártunk a balatonkenesei tiszti üdülőbe. Máig emlékszem az ősfás kertjére…
További információ a július 4-i Centiről centire című előadásról itt érhető el >>>
Az interjút készítette: Németh Mónika
