Kevés televíziós sorozat mondhatja el magáról, hogy évtizedekkel a bemutatója után is generációkat köt össze – a Csengetett, Mylord? azonban pontosan ilyen. A legendás brit széria Magyarországon szinte kultikus státuszba emelkedett, a rajongók pedig ma is kívülről idézik a legismertebb jeleneteket és szállóigéket. A történet most színpadon él tovább az Orlai Produkció előadásában, amely nyáron Balatonbogláron, a Kultkikötőben is látható lesz. Ennek apropóján beszélgettünk Molnár Piroska színésznővel humorról, a pálya fizikai terhéről – és azokról az apró örömökről, amelyek nyolcvanévesen is megtartják az embert.
Izgalmas vállalkozásba fogott az Orlai Produkció, amikor úgy döntött, a színpadra varázsolja a közönségkedvenc sorozat karaktereit. Milyen érzésekkel vágott neki a próbafolyamatnak?
Amikor Orlai Tibor felkért erre a szerepre, rögtön tudtam, hogy miről van szó. Nagyon nagy sikere volt annak idején a televíziós sorozatnak, nézte az egész ország. Én is imádtam, pedig nem vagyok nagy sorozatnéző… De ez remek volt, a maga száraz angol humorával, a fantasztikus színészekkel és a remekül megírt karakterekkel. És valljuk be, a magyar szinkron sem volt kutya: Hollósi Frici hangja a komornyikként feledhetetlen – de Hámori Ildikóra és Szirtes Ágira is nagyon emlékszem, Ivy-ként és Cissy-ként.
Már csak olyan szerepet vállalok, amit bottal vagy ülve el lehet játszani, mert az ízületeim nagyon kivannak, és nehezen mozgok. Egy kaland elindulni itthonról. Eredetileg ágyban feküdt volna a néni, de az nem túl látványos a színpadon, úgyhogy áttettük egy tolókocsiba, így aztán kitolnak-betolnak – nagyon kényelmes helyzetben vagyok. Remek a szereposztás, élvezem a kollégákat, nagyon örülök magam körül a fiataloknak, és azoknak az idősebb partnereknek is, akikkel még eddig soha nem játszottam együtt.
Ez egy jópofa szerep, kedves, helyes a néni, ráadásul a papagáj hangja is én vagyok…
Nagyon szeretem játszani, és a közönség is kedveli.
A humorral nehezebb jól bánni, vagy a drámával?
Nem teszek különbséget. Karakterszínésznő vagyok, ha az ember kap egy szerepet, eljátssza, teljesen mindegy, hogy komédia vagy tragédia. Tudni kell a trükköket, tudni kell poént mondani, kiélezni egy-egy mondatot, ismerni kell, mire fog nevetni a közönség. Állítólag Várkonyi Zoltán a próbafolyamat közben bekiabálta a nézőtérről, hogy: hahaha. Ezzel jelezte a színészeknek, hogy nevetésre kell kiélezni egy jelenetet. Tudni kell a szakmát. Persze, rosszkedvűen nem érdemes komédiát játszani, bele kell adni apait-anyait, mert azt megérzi a közönség… De az ember megtanul úgy csinálni, mintha nagyon jó kedve lenne.
Tavaly októberben töltötte be a nyolcvanat, de ha jól számolom, kilenc előadásban is láthatja estéről estére a közönség.
A Jaj, nagyi! már több, mint százötvenszer ment teltházzal a Hatszín Teátrumban – ez is az Orlai Produkció előadása. A Rózsavölgyi Szalonban két darabban játszom: a Romance.com is kétszázszázon felül van már, A két pápa pedig száz fölött jár, abban egy öreg német apáca a karakterem. Aztán persze ott van még a Tháliában futó öt előadásom…
Újat viszont már nem vállalok: a Csengetett, Mylord?-ra csak azért mondtam igent, mert tényleg kevéssé megterhelő fizikailag. Állni és járni már nehezemre esik. Sűrű ez már így, az igaz, de amit elvállaltam, azt megcsinálom. Sokszor komolyan igénybe veszi az embert ez a pálya, de erre esküdtem föl.
2012 óta tagja a Thália Színháznak. Mit szeret a legjobban a társulati létben?
Az ember örömmel figyeli a kollégái játékát: élvezem a velük való közös munkát, és újra meg újra rácsodálkozom a tehetségükre. Mindig is szerettem társulathoz tartozni, soha nem bántam meg, hogy nem lettem szabadúszó: remek kollégák vettek körül a híres kaposvári társulatban, majd a Nemzeti Színházban, és most a Tháliában is.
Nem megterhelő ennyi előadásban színpadra állni?
Emlékszem, amikor fiatal színésznő voltam, mondták a nagy öregek: majd meglátod, a nyolcvan év micsoda fordulópont. Sokáig mosolyogtam ezen – aztán itt van, most betöltöttem a nyolcvanat, és bizony érzem, hogy napról napra megy el az erőm. Igazuk lett. Ők is megtapasztalták, és most én is megtapasztalom. Meglátjuk, még meddig bírom.
Az agyam, a szemem, a hangom szerencsére még megmaradt, engem nem ért el a memóriaromlás, ami ebben a korban azért óhatatlanul előfordulhat. Mindig is könnyen tanultam szöveget, és most sincs vele semmiféle problémám, pedig közel tíz előadást tartok fejben.
Mennyi volt a rekordja: a legtöbb szerep, amit egyszerre vitt?
Nem szoktam ilyesmivel foglalkozni… Gondolkozni máson kell.
Min?
Az életen, az emlékeken: ebben a korban már nagyon intenzíven tolulnak fel, ellepik az embert. Ilyenkor óhatatlanul jön egy kis elkeseredés, de próbálom pozitívan venni a dolgokat, és a szépre emlékezni. Közben alig merem reggel kinyitni a rádiót, hogy mit mondanak be, ki ment el közülünk. Keserves pillanatok, amikor mennek el a barátok, és egyre ürül ki a világ. Emlékezni kell rájuk, nem szabad elfelejteni őket, de ki kell egyezni azzal, hogy bizony, telefonon már nem tudok velük beszélni.
Mi az, ami kapaszkodót tud adni?
Igyekszem a legkisebb dolognak is örülni, mert hát az ember inkább úgy éljen… Vannak kis örömök az életben, amiket észre kell venni, és örülni kell nekik: aki nem tud ezekben gyönyörködni, annak biztosan elég rossz lehet.
Engem már kielégít, ha éppen kisüt a nap, vagy az udvarunkban lévő hatalmas gesztenyefa gyönyörű nagy lombját finoman fújja a szél. Ez is boldoggá tesz, jó ránézni.
El tudja képzelni az életét a színház nélkül?
Nagyon is. Jó lenne már végre leülni és nem csinálni semmit. Néha elmennék megnézni a kollégákat… Azt hiszem, ennyi év és szerep után semmi más nem hiányozna.
Július 4-én Balatonbogláron, a Kultkikötőben láthatja a közönség. Mit jelent önnek a Balaton?
Sokáig csak egy vágyálom volt. Alföldi lány voltam. Tudtam, hogy van valahol egy Balaton, de elképzelni sem tudtam, hogy milyen. Ahol felnőttem, Békés megyében, még egy kis tó sem volt a közelben. Néha elvittek bennünket a Felvidékre nyaralni, mert édesapám onnan származott. Ott volt egy patak. Emlékszem, abban fürödtem, de úszni nem lehetett benne. Azt a Balatonban tanultam meg, érettségi után: akkor jártam ott először.
Van egy nyaralóm Fonyódligeten: a Kossuth-díjból tudtam venni egy romos kis házikót, amit évekig építgettem, de már ritkán megyek le. Kaposvárról annak idején gyakran leszaladtam a Balaton-partra, egy óra volt csak kocsival. Most azért ez már jóval nehézkesebb. És hát nem is vezetek már…
Jegyvásárlás: kultkikoto.hu
Szerző: Németh Mónika
Kiemelt fotó: Juhász Éva, Thália Színház
